Dallam szárnyán: május 2010

És itt van az 1. fejezet. Komikat szeretnék minden mennyiségben, lehet az rossz vagy jó, csak írjatok. Jó olvasást! by Kolett

1. fejezet: Pár pillanat a Boldogság országában

Az élet ennél már nem lehet jobb – gondoltam minden egyes este, amikor álomba ringatott a kedvenc számom lágy dallama. Minden nap olyan dolgok történtek, hogy azt éreztem ez mind egy csoda és végeérhetetlen álomvilág csupán. De nem. Ez „csak” a valóság, az életem. Nem is tudom, hányszor adhattam hálát az égnek – pedig nem vagyok vallásos – azért, hogy mindenem megvan, amit egy velem egyidős lány kívánhat: szerelem, barátság, együtt érző család, tudás, siker, és nem utolsó sorban a szépség. Nem érzem magam nagyképűnek, pedig sokan annak tartanak, de Leila szerint csak irigyek. Irigyek a sikerimre, a tudásomra, a barátaimra és minden másra is. Hiszek neki. Nagyon sokáig rosszul érzetem magam ezek miatt. Szomorú voltam azért, mert vannak emberek, akik nem nézik jó szemmel a boldogságom. Csalódtam úgynevezett „barátokban”. Az eddigi hírnevemet rengetegen kihasználták.De érzem és tudom, hogy Leila más. Őt gyerekkorom óta ismerem, mindent tudunk egymásról és mindent együtt élünk át. Mint az éneklést. Közösen kezdtünk énekelgetni a zuhany alatt és a mostani lemezszerződést is, együtt visszük végbe. Sok mindent köszönhetek a szerelmemnek is Marknak. Hét hónapja ismertem meg és attól fogva ő jelenti nekem az életet. Minden könnyebb, hogy van valaki, aki szerelemmel szeret. Sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, mint régebben. A dalaim mind a szerelemről, érzelmekről szólnak és a környezetem is életvidámabbnak lát. A családom meg mindenben mellettem áll és megért pedig, tisztában vannak az életem rossz oldalaival is. Nagyon keveset vagyok otthon, mert általában vagy iskolába vagyok, vagy próbálok, vagy tanulok. Ha nem egy évem lenne vissza a gimnáziumból anyám biztos magántanulónak irtna be. Reggel frissen és naprakészen ébredtem tele energiával. Kócosan és még egy kicsit kómásan lesétáltam a konyhába. Hallottam amint anya épp készíti a kávémat.

- Jó reggelt! – köszöntem oda – Mi lesz a kaja ma? – kérdeztem negédesen, pedig tudtam, hogy sosem eszünk otthon, mert mindig késésben vagyunk.
- Ne szórakozz, Stella! Ma még a szokásosnál is később keltünk.
Felpillantottam a faliórára és majdnem kiestek a szemeim. Háromnegyed nyolcat mutatott.
- Uram isten. Miért nem keltettél fel?
- Szerinted én mikor ébredtem? – mutatott végig a köntösén
Halványan elmosolyodtam, de már rohantam fel a szobámba öltözni. Még meghallottam, amit szétszórt édesanyám kiabált: öltözz fel ma rendesen, esik az eső! Uhh… Már csak ez kellett. Berontottam az inkább már csatatérnek tűnő hálóba és gyorsan kerestem valami melegebb ruhát. A nagy foltos farmerom és egy laza póló mellet maradtam. A hajamat összefogtam egy lófarokba, gyors smink és már meg is voltam. Amilyen vihar módón felrohantam, ugyanúgy érkeztem ismét le.
- Kész vagyok. Hol a kávé?
- Tessék, idd meg azután állj ki a kocsival, én addig összeszedem magam.
A fekete ébresztőmet fél perc alatt elpusztítottam és a következő pillanatban már a kocsinkban ültem és tolattam kifele.
- Pff… Hogy lehetek ekkora idióta?! – üvöltöttem saját magamnak - az iskolatáskámat bennhagytam.Éppen nyitottam ki az ajtót, amikor megláttam anyámat, amint fut felém, kezében az említett tárgyal. Rekord sebességgel átcsusszantam az anyós ülésre és már hajtottunk is az iskola felé.
- Jaj, mi is lenne velem nélküled?
- Hát ugye ugye erre valók azok a szerencsétlen szülők – mosolygott
Imádtam őt. Rengeteget jelentettünk egymásnak. Három éves korom óta egyedül nevel engem és bizony sok mindent köszönhettem neki. Néztem amint sebességre kapcsol és elindult a kocsink halk moraja. Középhosszú szőke haja gyönyörűen esett a vállára. Mint mindig, most is csinosan fel volt öltözve. Sokan azt mondják, tőle örököltem a stílusom. Hát igen valljuk be, mind a ketten sokat adunk a külsőre. Úgy belemerültem ebbe a gondolatmenetbe, hogy észre se vettem, már a gimi parkolójában állunk.
- Vigyázz magadra szívem, majd este találkozunk.
- Oké. Ne üvöltsd szét az embereid fejét! – kacsintottam rá
- Ó… Szoktam én olyat? – kérdezte egy ravasz mosoly keretében
- Dehogy is, te vagy a nyugalom mintaképe.
Adtam neki egy puszit és már el is hajtott. Felhúztam az esernyőmet, összehúztam a kardigánomat és besétáltam a dupla üveges ajtón. Az aula csendes volt, már mindenki felment a termébe. Sietősre vettem a lépteimet és felfutottam a lépcsőn. Mikor a terem elé érkeztem lelassítottam, hogy stílusosan érkezzek és benyitottam.
- Elnézést tanárnő a késésért, de hát tudja ez az eső, mindig rosszkor jön. – mosolyogtam bájosan.
- Igen tudom, tegnap meg a napsütés volt rosszkor rossz helyen. – csipkelődött velem
- Persze, mindig olyan furcsa ez az időjárás
- Jólvan, mostmár itt vagy ez a lényeg, ülj le gyorsan, és akkor kezdhetjük is az órát.
Elindultam a padok között és végignéztem az osztálytársaimon. A legkülönbözőbb arcok összessége. Ott volt Mark Austen, a szerelmem. Magas, barna hajú, nagyon szexi pasi, akire ha ránézel egyből magával ragad a szeme csodás zöld és kék árnyalata. Mellette ült Peter Lauf, Leila barátja. Peter és Mark eléggé hasonlítanak egymásra, mégis nagyon különböznek. Neki is barna haja van, csak az arcuk formája más. Ők is énekelnek, de csak duettben velem vagy Leilaval. Egy padsorral arrébb ült Fiona McLine. Nála elviselhetetlenebb, önzőbb nőt még életemben nem láttam. Azok közé az emberek közé tartozik, akik régen a „barátaim” voltak és kihasználtak. Úgy látta jónak, ha velem van, akkor nagyobb sikere lesz neki és a kis pompon csapatának. Irányítani akarta az életemet, azt akarta, hogy olyan dolgokat csináljak, ami az ő karrierjének kedvez. Most is úgy nézett rám, mintha azt mondaná: most foglak megölni a két kezemmel te kis ribanc.
- Szia. Elég komásan nézel ki – rángatott ki a gondolataimból Leila
- Szia. Hát most keltem nemrég – nevettem el magam
Irodalom óra volt. A kedvencem, de most valahogy nem tudtam átélni az elemzések és beszélgetések sorait. Máson járt az agyam. A lemezszerződésen. Még mindig alig hiszem el, hogy megkaptuk és mehetünk Amerikába. De ekkor valami hirtelen felriadt bennem. Mi lesz utána? Kint fogok élni? Hogyan fejezem be a tanulmányaimat? Oda fogok járni egyetemre? Ezektől, a kérdésektől úrrá lett rajtam a pánik.
- Mi a baj Stella? – kérdezte imádott barátnőm
- Semmi – hazudtam
- Jaj dehogyisnem, látom rajtad, ne próbálj füllenteni, ismerlek
- Túlságosan is! Majd elmondom szünetben – halkítottam le a hangom, mert a tanárnő ránk nézett.
Leila bólintott és tovább figyelte az órát. Rám meg újra rám törtek a kérdésáradatok. Az idő nagyon lassan telt, azt hittem már sosem lesz vége az unott irodalomnak. Amikor meghallottam a csengő hívogató hangját, szinte azonnal felpattantam és elindultam az ajtó felé.
- Stella! Stella várj már meg! – kiabált utánam
- Igen? Mi az?
- Jaj hát akartál mondani valamit, vagyis inkább én akarom, hogy mondj valamit
- Oké. De előtte menjünk, vegyünk valami kaját a büfében, mert nagyon éhes vagyok.
Utána mindent elmondok. Kíváncsi vagyok a te véleményedre is.
Ezzel annyiban hagytuk a dolgot és kiléptünk a teremből. Nem vártam a válaszára csak karon fogtam őt és lehúztam a lépcsőn. Minél előbb el akartam neki mesélni azt, ami most leginkább aggasztott. Már az aulában jártunk, amikor üvöltözésre, éles szóvitára lettünk figyelmesek. Előttünk egy nagyobb csoport állt, gondolom, körbefogták a verekedőket. Ez a mi giminkben szinte mindennapos dolog, úgyhogy mentem volna tovább, de egy ismerős hang megütötte a fülemet.
- Te is hallod? – kérdeztem Leilát
- Mit? – nézett rám értetlenül
- Mintha Mark verekedne odabent – böktem az embertömeg felé. Szinte mindenhol megismerném a hangját.
Abban a pillanatban nem is kellet sokat gondolkodnom rajta, mert egy fiú esett ki majdnem a lábunk elé. Nem volt ismerős a srác, talán valami elsős, másodikos lehet. Viszont amit utána láttam és hallottam azt egyből felismertem. Mark. Ő verte a gyereket, aki már nagyon rossz állapotban volt. Ezt nem bírtam tovább nézni, cselekednem kellett. Elhiszem azt, hogy ő most a „menő pasi” a suliban, na de mindennek van határa.
- Mark, Mark! Hagyd abba. – kiabáltam oda, amire minden szempár rám szegeződött
- Stella ebbe ne avatkozz bele! – szűrte a fogai közt az éles hangokat Mark
- Dehogyisnem avatkozom bele. Nem nézem végig, ahogyan szétvered azt a szerencsétlen kölyköt.
Ekkor mintha nem is szóltam volna oda, Mark odament a gyerekhez és elkezdte verni. Nem tudom mi lehetett az oka annak, hogy neki essenek egymásnak, azt se tudtam, hogy ki kezdte a vitát, de azt éreztem: ezt nem hagyhatom annyiban. Kirántottam a kezemet Leila szorításából és odarohantam, hogy letépjem szerelmemet a srácról. Ezután már csak minden egy pillanat műve volt. Mark ellökött magától de olyan nagy erővel, hogy nekicsapódtam a szemben lévő falnak. Aztán elvesztettem az eszméletem.
- Stella, Stella!! Nyisd ki a szemed. Kérlek!
Halk hangokat hallottam és éreztem, valaki hívogat, gyengéden megráz. A szempilláim megmozdultak, amikor pedig kinyíltak, Leila aggodalmas pillantásával találkozott a szemem.
- Hál’istennek. Azt hittem már sosem térsz magadhoz.
- Nem kell melodrámázni Leila… Olyan könnyen nem szabadulsz tőlem.
- Te kis butus, nem is akarnám. Hogy vagy? Fáj valamid?
Fel akartam emelni a fejemet, de azonnal vissza is esett a kemény földre.
- Hát a fejem. Van vele valami gond.
- Azt már az előbb bebizonyítottad, hogy nem vagy százas. – mosolyodott el – És a kezed, lábad? Tudod mozgatni?
Felemeltem mindkét kezem, mozgattam őket. A lábaim következtek. Bal: tökéletes, mint az előbb. Oh, nem lesz itt semmi baj, gondoltam talán elég naivan. Jobb lábamat csak pár centire mozdítottam meg, de olyan hangos sikítás hagyta el a számat, amitől ég én is összerezzentem.
- Nem, nem, nem!!! Soha többé nem tudok táncolni!! – visítottam
- Css… Nem lesz semmi baj. Valaki hívja már a mentőket! – üvöltötte Leila remegő hangon
Ott feküdtem a barátnőm ölében és olyanszintű sírógörcs tört rám, hogy felijedtem, amikor megjelent egy mentős. Emlékszem még, hogy Leila kiabált valakivel és hallottam még más kintről jövő zümmögést, de ezután már csak egy szúrást éreztem és egy hosszú, hosszú álomvilágba tévedtem.

Sziia sziia mindenki! Végre megérkezett a Dallam szárnyán. Jó olvasást hozzá. by Kolett

Prológus
Örömkönnyektől telve néztem a kezemben tartott levelet. Viszont nem csak a saját pityergésemet hallottam, hanem Leila-ét is.
- Ezt nem tudom elhinni! – szipogta – Megcsináltad, megcsináltuk! – éljenzett
- Hát igen nagyon tehetségesek vagytok, hogy bejutottatok eddig még egyetlen tanítványomnak nem sikerült, pedig már láttam sikeres énekeseket. – mondta a tanárunk Helen.
Ugyanis megkaptuk a szerződést az első nagy lemezünkhöz, és nem akármilyen cég vette meg a dalaimat, hanem egy amerikai társaság.
- Most fog kezdődni életünk egyik legszebb kalandja – visítottam most már könnyek nélkül.
- Viszont van egy kis probléma – mondta Leila – nem vagyunk elegen és eddig még nem találtunk több énekest és táncost.
- Erről teljesen el is feledkeztem, annyira lekötött az esetleges nyerés, hogy az utánpótlásról már nem is gondolkoztam.
Az elmúlt hetekben, teljes izgalomban vártuk a postát, a válaszért. Egy hónappal ezelőtt foglalkoztam utoljára a jelentkező emberekkel (mert hát jelentkező rengetek volt, mindenki be akart jutni közénk) de nem tudtam velük foglalkozni, mert a bemutatkozó CD-vel munkálkodtunk.
- Emiatt nem kell aggódnotok, mert kevesebb, mint 1,5 hónap múlva új diákok jönnek az osztályotokba és azt hallottam róluk, hogy legalább olyan ügyesek, mint ti – jelentette ki Helen
- Ez csodás, és nem tudod, hányan lesznek? – kérdeztem
- Kettő lány és három fiú. A szüleik azt mondták, már régen énekeltek, de tehetséges fiatalok csak eddig elhanyagolták a gyakorlást. Az interneten találtak ránk és annak reményében hozzák át hozzánk őket, hogy te segítesz rajtuk, ugyanis elég sokat hallottak rólad.
- Ohh… Ez remek. Akkor már legalább erre nem lesz gond.
Már nagyon kíváncsi voltam az új érkezőkre: mégis milyen lehet a hangjuk, hogy néznek ki, vajon kedvelni fogjuk-e őket. Ezek a félelmeim azonban eltörpültek azok a mellet, hogy Amerikába megyünk. Madarat lehetett volna fogatni velem olyan boldog voltam. Újra a kezemben pihenő levélre pillantottam. Szó szerint a kezemben tartottam a jövőm.