Még mindig hírek

Mint mondtam az előző bejegyzésbe, új történetet kezdek. Egész jól állok már vele, viszont hátra van még a fejléc készítés, és ilyen apróságok. Viszont megint gondolkoztam, és újabb döntést hoztam. Nem azért szenvedtem eddig a Dallam szárnyával is, hogy végül kidobjam az ablakon. Tehát folytatom. És méghozzá olyan módon, hogy egy hónap egy történetről fog szólni. Így egy évben 6 hónap Szerelem a kastélyban témájú hónap lesz, és 6 hónap Dallam szárnyán. Az oldal stílusa is igazodik majd hozzá, így sokkal energikusabb lesz minden. Remélem sikerült összehoznom jövő hétre mindent és akkor kezdhetünk is, mégpedig az új ficcel.
Addig is vigyázzatok magatokra!
Boldog sikerekben gazdag újévet kívánok!!

Valami rossz, és valami jó!!

Kedves mindenki!

Ma, ahogy pakolgattam a szobámban, megtaláltam a régi jegyzeteimet, írásaimat. Átolvasgattam őket, feljöttem az oldalra, visszanéztem minden bejegyzésem. Rábukkantam Kitty új írására, és nagyon megörültem, hogy újra nekiállt írni.
Nem is tudjátok mennyi időt töltöttem ma azon gondolkodva, hogy mit is csináljak most. Szeptemberben új történetet akartam írni, ami elmaradt. A mostanit is már másfél hónapja nem írtam. Pár órával ezelőtt meghoztam a döntésemet.
Abbahagyom a Dallam Szárnyát.
Ha esetleg lenne iránta érdeklődés, akkor szívesen befejezem nektek, mert még nagyon az elején voltunk benne, de most másra szeretnék koncentrálni.
A vadonatúj fanficemre!!
Vége az Alkonyatnak, az Újholdnak, a Napfogyatkozásnak mert itt a Vámpírnaplók. A történet már nyár óta rajzolódik bennem, de most bontakozott ki igazán. A bevezetés már meg is van. Viszont még nem teszem fel. Úgy gondoltam előre megírok fejezeteket, hogy ne kelljen várni rájuk. Most még anyagot keresek, újítom az oldalt. Ha minden jól megy, akkor karácsonykor útjára indítanám a történetet.
A címét azért elárulom: Szerelem a kastélyban.
Óriási köszönet Kittynek, miatta kezdek mindent előröl. Remélem olvasod most ezt. Hiányzol csajszii... Remélem számíthatok rád a továbbiakban is. Majd jelentkezem. Nektek pedig csak annyit, hogy remélem mellettem álltok majd, és kommentáljátok a fejezeteimet. Szükségem van a tanácsaitokra, véleményetekre. Nyugodtan írjatok nekem, ha ötleteitek, észrevételeitek vannak.
Köszii puszii találkozunk karácsonykor...
Addig is vigyázzatok magatokra!!

Változás:)

Sziia sziia mindenki!!
Új tanév, új suli, új barátok és szerelmek nameg változások. Számomra ezt hozza a szeptember. Új külsőt fog kapni az oldal, hamarosan következő fejezet is lesz. Az egyik legfontosabb, hogy eldöntöttem lesz mégegy blogom, ami Vámpírnaplós töri lesz.:D Elkezdem csinálgatni, de fejezetet még nem igérek.:)

Ui.: a szerelem múlandó...sajnos:(

Képek a 4. fejezethez

Virágcsokor, amit Stella kapott
Luke Forbes
Federico Constantini

4. fejezet: Megbocsátani, és új életet kezdeni

Sziia sziia mindenki!!
Megírtam már a 6. fejezetet is. Haladok. Kitty át is nézte őket, nem talált benne hibát. Remélem a történet tetszik mindenkinek. Ha minden jól megy pár nap és lesz új is. Beszéltem Tomkával, szeretnék új fejlécet is, szóval hamarosan változás várható. Komit kérek mindenkitől aki olvassa, mert nagyon jól esne a tanácsotok, legyen az akár csak pár sor. Nem is húzom az időt, jöjjön az újabb fejezet. Jó olvasást. Puszcsii. by Kolett

4. fejezet: Megbocsátani, és új életet kezdeni

- Mark. Persze – feleltem gyorsan
Felálltam, és lassan elindultam a kijárat felé.
- Valami csendes helyre menjünk, ahol meg tudunk beszélni mindent – mondta
Egy félreeső folyosóra sétáltam. Régen mindig ide bújtunk, ha kettesben akartunk lenni. Most egy citromfacsaró módra fájdult meg a szívem az emlékektől. Azonban a gondolataimat félbe szakította egy érdes hang. Mitől lehetett ilyen? Sírt mostanában? Áhh… Biztosan nem.
- Én… Nem tudom mi történt velem aznap. Rettenetesen mérges voltam, te meg közbe akartál avatkozni. Elvesztettem a fejem, amikor odaugrottál, és azután csak megtörtént a dolog. Annyira sajnálom. Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek. Bocsáss meg, kérlek!
- Figyelj. Nagyon dühös voltam rád, de sokat agyaltam kettőnkön, és arra jutottam, hogy megbocsátok. Viszont ez nem változtat a dolgokon. Vége. Nem szeretnék tőled többet semmit. Nem akarok haraggal visszagondolni az együtt töltött hónapokra. Csak a szépet fogom nézni. A rosszat igyekszem majd kitörölni. Így nagyon szépen kérlek legyünk csak és kizárólag barátok – istenem, milyen nehéz is volt ezt kimondani
- Éreztem, hogy ez lesz a vége. De megpróbálom majd túltenni magam rajta. Barátság – fintorgott – Az is valami, vagyis több mint a semmi.
- Ahogy mondod. Nem szeretnék úgy dolgozni a jövőben, hogy nem bírunk meglenni egymás mellett.
- Ezt én sem szeretném. Nem is tudom, mit szokás ilyenkor mondani? Kívánom neked, hogy találd meg a boldogságot, egy másik fiú mellett.
- Köszönöm. És ne felejtsd, az életben a legnehezebb megbocsátani, és új életet kezdeni.
- Stella!
- Tessék?
- Nem szeretnék így elválni. Egy búcsúcsók?
Ezen egy kicsit meglepődtem, de hát semmi rossz nem lehet, ha még egyszer utoljára megcsókolom? Vagy igen? A fenébe is, csak egyet, egy utolsót. Közelebb hajoltam, a kezeimet a mellkasára helyeztem. Ő átkarolta a derekamat, és jobban magához húzott. Lehajtotta a fejét, becsukta a szemeit, és megcsókolt. Finom, lágy csók volt, igazi búcsúféle. Nehéz volt elszakadnom tőle, mert újra rám törtek a régi emlékek. Az első randi, első csók, első együttlét, az első csalódás, a megbocsátás, az édes kibékülés, a két héttel ezelőtti incidensünk. Ekkor döbbentem rá, nem szabad meggondolnom magam. Erős vagyok, tudok szakítani vele. Nem lágyulhat el a szívem. Belenéztem a szemeibe, és láttam a vágyakozást arra, hogy együtt maradjunk. Feleszméltem, és rájöttem, én szorítom még mindig magamhoz már egy jó ideje. Elléptem mellőle, a szavakat kerestem.
- Még mindig jól csókolsz – ezt bírtam csak kinyögni. Már megint milyen szánalmas vagyok. Szakítani készülök vele, erre megint összejövünk?
- Csak nem élvezted?
- Hát, elvégre is szerettelek, vagy szeretlek még? Ezt nem tudom. Most viszont tényleg mennem kell.
- Végleg, vagy csak kis időre?
- Majd tájékoztatlak – mosolyogtam cinkosan. Már nem voltam olyan biztos a dolgomban.
- Várok rád. Ha kell örökké.
- Az örökké hosszú idő, Mark. Lehet, hogy addigra elfelejtesz.
- Téged? Soha.
Ekkor közeledő lépteket hallottam. Leila. Biztosan engem keres, elég régen elmentem már.
- Stella! Mit csinálsz már ennyi ideig? Gyere.
- Megyek – mondtam neki – Majd akkor még beszélünk – fordultam Markhoz
- Mint mondtam, várni fogok – elfordult és elment, engem egyedül hagyva Leila rosszalló pillantásával
- Nem szakítottál vele, igaz?
- Makacs lélek vagyok – vontam meg a vállamat egy ravasz vigyorral az arcomon – na, de most menjünk, meg akarom ismerni az újoncokat.
- Csak három szót mondok Stella. Nem vagy normális.
- Az élet izgalmakkal jár. Te megismerted már az újakat? Milyenek? Kedvesek?
- Igen, bemutatkoztunk egymásnak, de ennél többet nem beszéltem velük.
Amikor leértünk, óriási meglepetés fogadott. Az egész iskola várt rám. Az aula végében lévő színpadon Miranda Johnson, az osztályfőnököm állt, egy nagy csokor virággal a kezében.
- Te ezt tudtad? – kérdeztem Leilát, bár a választ már én is ismertem a szívem mélyén
- Persze! Az én feladatom volt lehozni téged – mosolygott
Elindultunk, majd felkísért a lépcsőn. Szerencsémre mellettem maradt, és fogta a kezem.
- Szeretném még egyszer elmondani, mennyire hiányoztál nekünk. Köszöntünk újra itt – mondta Mrs. Johnson, és átadta a virágot, én meg odaléptem a mikrofonhoz.
- Köszönöm mindenkinek. Nem is tudom szavakba foglalni, milyen jólesik ez a gesztus – érzetem amint könny szökik a szemembe, és elcsuklik a hangom - örülök, hogy újra itt lehetek veletek. Ti is hiányoztatok nekem – ezt már sírva mondtam ki. Leila vállára borulva zokogtam.
- Nyugodj meg. Énekelned kell.
- Tudom – gyorsan megtöröltem a szemem, összeszedtem magam. A csokrot lepasszoltam neki. Adrenalin száguldott az ereimben. Végre visszatértem.
- Akkor egy pörgős számot – szóltam a mikrofonba – de nektek kell táncolni, nekem még nem megy – nevettem
Odafordultam Federicohoz, a DJ-hez, belesúgtam a fülébe a dal címét. Bólintott, én meg meghallottam az ismerős kezdést. Leültem a székbe, amit nekem készítettek ki. Rákezdtem az első dallamokra. Felsikoltott a tömeg. Ez volt a kedvencük. Kicsit remegve, de elindítottam a refrént. Ahogy telt az idő éreztem, egyre inkább belejövök. Megláttam az öt új diákot, akik elismerően mosolyogtam rám. Szerettem a színpadon lenni, nemcsak azért, mert szerepelhettem, azt csinálhattam amit akartam, hanem jó érzés látni a lelkes tanulókat, rajongókat. Innen fentről megcsodálhattam mindenkit, szemügyre vehettem az iskolát. Most is ezt tettem. Mark az első sorban ácsorgott, és szerelmes pillantásokkal próbált kedveskedni. Fiona kicsit hátrébb állt. Mindig is profin takarta, hogy tetszenek neki az előadásaim. Pedig így volt. Egyszer meg is kérdeztem tőle, akar-e csatlakozni a csapathoz. Azt válaszolta, nem ereszkedik le ilyen szintre. Hát jól van. Nem erőszak a palacsintaevés.
Most csak egy számot énekeltem, de jól esett.
- El is felejtettem milyen jó közönség vagytok – mondtam – Köszönöm a figyelmet – elfordultam, azonban még eszembe jutott valami – Jaj, majdnem kiment a fejemből, háromkor próba – erre akkorát sikított a tömeg, hogy elnevettem magam
- Fantasztikus voltál, Stella. De rád is rád fér a gyakorlás – mondta Luke, az egyik barátom, amikor lesegített
- Luke! Nem szégyelled magad?! Velem beszélsz, nem pedig Fionával! – mosolyogtam
- Bocs úrnőm – szélesebbre húzta a vigyorát – Pukedlizzek?
- Ne csináld! – ezzel megöleltem – Hiányoztál!
- Te is csajszi. Na, most már menjél, valakik már várnak rád – suttogta a fülembe
Megfordultam, és megláttam az érkezőket. Öt gyönyörű arany szempár nézett rám várakozva.
Olyan erős érzések törtek a felszínemre, hogy megijedtem saját magamtól, és hátraléptem egy kicsit. Meglepettség, félelem, kíváncsiság, boldogság, szenvedély. Biztos valami világfájdalmas képet vághattam, mert féltő hangon megszólalt a „manólány”.
- Ne haragudj, nem akartunk megrémíteni – mondta
- Nem. Semmi baj. Úgy értem… Uhh… Bocs – életemben először nem találtam szavakat. Hogy lehetek ekkora lúzer, az új diákok előtt égetem le magam, de még mennyire. A bronzbarna hajú fiú halványan elmosolyodott, mintha csak megérezte volna, mit gondolok. Nem, ezt nem hagyom. Az én iskolámban nem fognak engem megalázni. – A nevem Stella Hearstuff. Gondolom, ezt tudjátok. Sajnálom, hogy nem lehettem itt az érkezéseteknél.
- Ugyan. Megértjük. Engem Alicenek hívnak. Alice Cullen. – szólt a barnahajú „manólány”
- Rosalie vagyok. Örülök annak, hogy végre megismerhetlek – fordult felém a tündér királylánynak kinéző csaj. Tisztára úgy érzem magam, mint egy mesében.
- Jasper – köszönt a szőke hajú fiú
- Emmett. És szívből örvendek – azta, leeset az állam, amikor rápillantottam. Nála jobb pasi nem igazán szaladgál az utcán.
- Edward vagyok – szólt végül a bronzbarna hajú srác
- Szuper – szóltam – ha már ilyen jól megismerkedtünk, akkor mondom, a délutáni próba rátok is vonatkozik. Várlak titeket, és… - ajjaj, megszédültem. Uram isten, mindjárt összeesem. Mi van velem, eddig semmit bajom nem volt. – Leila – még sikerült kimondanom barátnőm nevét.
- Stella. Mi történt?
- Szédülök. Menjünk ki a levegőre. Most… - alig kaptam friss oxigént. Mi történhetett velem?
- Luke! Gyere gyorsan, fogd meg. Mindjárt összeesik – sopánkodott Leila
Pörgött körülöttem a világ, úgy, mint egy ördöghinta. Alicék alakja összefolyt előttem. A fejemhez kaptam, hátha akkor elmúlik, de hiába. Éreztem, amint kicsúszik alólam a föld. Ekkor egy hideg kar nyúlt a térdem, és a karom alá. Felemelt, majd újra letett. Gondolom a padokra.
- Nincsen semmi baj. Lélegezz mélyeket. Hozzatok neki egy kis vizet, és valami nagyon cukrosat. Leesett a vércukra – mondta megmentőm, de azonosítani nem tudtam.
- Tessék, itt vannak – hallottam Leila aggódó hangját
- Tartom, hogy tudjon inni. Te emeld a szájához. Mikor evett utoljára?
- Valószínűleg még nem evett ma. Nem szokott reggelizni. Valamikor most kéne ennie.
- Akkor ez lesz a probléma.
Megéreztem a víz kellemes ízét. Úgy kaptam a palack után, mintha az életem múlna rajta. Máris jobban éreztem magam.
- Most add neki a csokit – adta a parancsokat az a fiú, aki a karjaiban tartott
Leila a számhoz tette az édességet. Biztosan Luketól szerezte, mert förtelmes íze volt. Azonnal el is fordítottam a fejem.
- Én ezt meg nem eszem – hisztiztem – vidd innen!
- Na ide figyelj Stella Hearstuff, megeszed ezt a szart, mert ha kell, lenyomom a torkodon, de én többet nem viszlek a sürgősségire.
Még egyszer megpróbálkozott, már nem olyan finoman, mint az előbb. Beleharaptam, megrágtam, és lenyeltem. Pff… Iszonyat.
- Jól van, ennyi elég lesz – mondta a mini mentőm
Felemeltem a fejem, és már tisztán láttam. Edward volt az.

Képek a 3. fejezethez

Miranda Johnson - Stella osztályfőnöke
Mary Burrows - iskola igazgató
Napszemüveg
Papucs
Zebramintás ruha
Fürdőszoba
Nappali
Ház

3. fejezet: Visszatérés a trónra

Sziia sziia mindenki!
Bocsánat amiért nem raktam fel az új fejezetet, de elment a netem, most se otthonról jelentkezem. Itt az új feji komikat kérek mindenkitől aki olvassa. Fáradtan, mérgesen, a netre várva, reménykedem, hogy tetszeni fog mindenkinek. Puszcsii mindenkinek, jó olvasást. by Kolett

3. fejezet: Visszatérés a trónra

Miután hazaérkeztem, Leila és anya kisegítettek a kocsiból, és bepakolták a holmijaimat. Kellemesen éreztem magam újra itthon, a megszokott környezetemben. Még mindig gyenge voltam, ezért ledobtam magam a kanapéra, hogy újból elalhassak, de „gondozóim” nem hagyták az álomba szenderülést. Már kezdtem megszokni Leila kapitányos viselkedését, és parancsára lefürödtem, elrendeztem az esti teendőimet, aztán a saját ágyamban fekve beszélgettem vele.

- Most már menj haza – mondtam – eleget segítettél, és te sem voltál otthon már mióta.

- De biztos ne maradjak ma éjszakára?

- Sok volt ám az a két hét, és nem bírlak tovább elviselni – nevettem

- Rendben, elmegyek – egyezett bele

- Nem azért mondtam, ugye tudod? – kérdeztem, egy cseppnyi lelkiismeret furdalással

- Persze, tudom

- Akkor jó, és holnaptól újra én leszek a főnök!

- Ohh… Kár, hogy csak eddig élvezhettem a vezetést – vigyorgott - egész jó dolog.

- Szerinted miért én csinálom?

Ezen mindketten nevettünk, aztán ő elment, engem meg elnyomott az álom. Amióta kiürült a szervezetemből a sok gyógyszer, és nyugtató, azóta nem voltak olyan élethű látomásaim, aminek nagyon örültem. Reggel anya korán ébresztett, hogy el tudjak készülni. Zebracsíkos ruhát húztam, egy kényelmes papuccsal, a hajamat a vállamra engedve hagytam. Finom reggeli, és az elengedhetetlen kávé után elindultunk. Felvettük Leilát, és együtt mentünk kocsival. Amikor már az iskola bejáratánál álltunk, barátnőm (aki visszatért udvarhölgyi viselkedéséhez, és hagyott újra engem uralkodni) megkérdezte:

- Nem félsz, Stella?

- Hát, egy kicsit. Talán. De te itt vagy velem, és semmi baj nem lesz – mosolyogtam

- Az biztos. Amíg engem látsz, nincs veszély!

- Tegnap este felhívott az igazgatónő, és azt mondta, először hozzá menjünk be az irodába, mert valami fontosat akar megbeszélni velünk, tehát odavezessen az első utunk.

- Rendben. Akkor irány a tanári.

Belekaroltam, és mivel már járógipszem volt, ezért viszonylag könnyen haladtunk. Óriási bogár napszemüvegem mögé bújva rejtőzködtem, de mindhiába. Amint beértünk a kapun, és megláttak, felénk rohant a kíváncsi tömeg.

- Stella, Stella!

- Visszatértél?

- Hogy vagy?

Ezek a kérdések záporozták a fejemet. Pánikba estem, és szorosabban öleltem Leila védelmező karjait. Próbáltam belesuttogni a fülébe:

- Vigyél innen… Most!

- Azonnal szívem. Helyet, helyet. Menjetek már arrébb.

Leila kiáltása tőrként zuhant a diákok rengetegébe, és végül elengedtek minket. Ahogyan végre sikerült beérnünk, egy ismeretlen lányt vettem észre. Barna, rövid haja volt, alacsony vékony termetű, és mit ne mondjak volt benne valami manószerű. Együttérzően rám mosolygott, amiben érzetem a sajnálatát. Minden lányt és fiút ismertem a gimiben, de őt nem, ami meglepett. Nem tudtam tovább gondolkodni, mert odaértünk az igazgatói iroda elé.

- Stella! Úgy örülök, hogy látlak. Hogy érzed magad? – kérdezte Mrs. Burrows az igazgatónő

- Köszönöm jól. Most már végre itt lehetek, így tényleg rendben vagyok – mondtam az igazat

- Gyertek lányok, valami fontosat kell megbeszélnünk

Bekísért minket a pici irodába, ahol már várt rám a megszokott helység varázsa. A falon érmék, és különböző helyezések díjai szerepeltek. Minden tánc, ének verseny, első, vagy második kitüntetései sorakoztak. Fantasztikus volt látni újra, Leila, a barátaim, osztálytársaim, ifjú tanítványaim, és jómagam kupáit. Liverpool legjelentősebb gimnáziuma volt a miénk. Középiskolánk a művészetekkel foglalkozott, mint például a zene, tánc, színészet és sok más csodálatos dolog. Kislánykoromban tanultam zongorázni és balettozni, de mindezek nem foglalkoztattak annyira. Engem inkább a latin táncok, a gitározás, és az éneklés nyűgözött le.

- Üljetek le! – szólalt meg az igazgató, és ezzel kiszakított a gondolatmenetemből

Leila lesegítette a táskámat a hátamról, és óvatosan lehuppantam a puha kartámlák közé. Mrs. Burrows is helyet foglalt a bőr székében, és folytatta a megkezdett beszélgetést.

- Emlékszel, amikor megkaptad a lemezszerződést? Akkor azt mondta nektek Helen, hogy jönni fognak új diákok – bólintottam – nos, másfél hónapról volt szó az érkezésükig, de előbb jöttek. Pontosabban már a múlt héten. Az első napon bent voltak a szüleik is, és kerestek téged, hogy megbeszéljenek veled valamit. El kellett mondanom nekik azt, hogy miért nem vagy itt, amikor számítottak rád.

- Mrs. Burrows, úgy egyeztünk meg, nem kerül nyilvánosságra a dolog – szólt közbe Leila

- Igen, igen. Tudom. Rajtuk kívül senki külsős nem tudja, csak az iskola.

- Remélem, mert ha kiderül, akkor abból botrány lesz.

- Bennük meg lehet bízni. Most pedig folytatnám. Akartalak hívni Stella, hogy megérdeklődjem mikor jössz, de nem tudtalak elérni. Mindegy is, ne ezen gondolkodjunk.

Szóval, akit láttam reggel lány, azt tényleg nem ismertem. Ő lehetett az egyikük.

- Akkor nekem az a dolgom most, amit már múlt héten meg kellett volna tennem, csak nem voltam itt. Próbára hívom őket, ott meg megnézem a tánc, és ének tudásukat. Talán sikerül felzárkózniuk.

- Persze, hogy sikerül. Még csak október közepén járunk. Apropó, a Halloween partit el is felejtettem mondani. A bizottság elkezdte szervezni. A bálkirálynő természetesen te leszel. Keresd meg ma a megbízottakat, és beszéld meg velük a teendőket. Örülök, hogy visszatértél, hiányoztál a pörgésből.

- Köszönöm az információkat.

Ekkor megszólalt, a számomra oly régen hallott csengőszó.

- Csak ezeket szerettem volna mondani, nehogy váratlanul érjen a dolog. Most pedig menjetek vár benneteket az első óra.

Felálltunk, és elindultunk kifelé. A hátsó folyosót választottuk, hogy legalább addig ne vegyen körül a tömeg. A lépcsőzés eléggé kifárasztott, mivel a második emeletre kellett fel vergődnünk. Már bent volt az osztály, amikor megérkeztünk.

- Készen állsz? – kérdezte Leila, az ajtóban megtorpanva

- Hogy nézek ki? – kérdésre kérdés, ez ám az én formám

- Csodálatos vagy, mint mindig, le fogod nyűgözni őket.

Még gyorsan belepillantottam a púderes tükrömbe, és be kell vallanom, tényleg jól néztem ki. Közép szőke, vállig érő egyenes hajam, gyönyörűen omlott a vállamra. A ruhám, sminkem kifogástalan, az arcom kipihent. Jót tett nekem a kényszer szünet.

- Akkor mehetünk – közöltem

Lenyomtam a kilincset, és lassan besétáltunk. A fejemet lehajtottam, hogy el ne essek a küszöbnél. Barátnőm védelmező támaszt nyújtott, amitől kissé elmúlt az idegességem.

- Stella, Leila! Sziasztok! – köszöntöttek a többiek

Felemeltem a pillantásom, és megláttam a barátaimat, amint nagy boldogság közt szólítgatnak. Az osztályfőnököm lépett hozzánk, és megölelt.

- Végre visszatértetek. Olyan üres volt nélkületek minden. Meggyógyultál?

- Az agyrázkódása hamar elmúlt, mert nem volt súlyos. A lába már nem ilyen könnyű dolog, de most kapott járógipszet, így már csak két hét – válaszolt helyettem Leila, ami igencsak jól esett a pillanatnyi zavaromban.

- Igen. Minden rendben – helyeseltem én is

- Ennek igazán örülök. A leckét, meg a fontosabb dolgokat kérjétek majd el. A szünetben ismerkedjetek meg az új diákjainkkal. Most pedig üljetek le.

Leila átsegített a padok között, ámde hirtelen megtorpantam. Megláttam azt a bizonyos lányt, aki sajnálkozva rám mosolygott. Mellette egy hosszú szőke hajú csaj ült. Most is mosolyogtak. Mögöttük három fiú foglalt helyet. Mit ne mondjak, nagyon jól néztek ki. Nem tudtam tovább szemlélni őket, mert kezdett feltűnő lenni a bámulásom, ezért gyorsan elindultam. Kimondhatatlan érzés volt újra a helyemen ülni. Még Fiona jelenléte sem frusztrált annyira, mint máskor. Egy dologra viszont csak most lettem figyelmes. Egy kék szempár fürkészett egyfolytába. Mark. Akit régen még az életemnél is jobban szerettem. De sok volt. Végleg vége. Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam, és beláttam, ez így nem mehet tovább. Már akkor szakítanom kellett volna vele, amikor volt az a bizonyos rendőrségi ügye. Még az előző tanévben történt, egy discoban. Ő, és Peter távoztak a buliból. Pár óra elteltével megszólalt a telefonom, Mark anyja volt az. Elmondott mindennek, ami csak az eszébe jutott. Mire megértettem mi történt, már rohantunk a rendőrségre. Kiderült a fiúk részegen elloptak, és összetörtek egy kocsit. Óriási botrány lehetett volna belőle, de szerencséje van, mivel a befolyásos szülei elrendezték a dolgot. Megbocsátottam neki, és az anyjának is – mert kiderült, ő azt gondolta, én rángattam bele a kicsi fiacskáját a balhéba. Mark azzal érvelt, nem lesz több ilyen, csak adjak neki és első, és utolsó esélyt. Amilyen naiv voltam hittem neki. Istenem de megbántam. Ha akkor nemet mondok neki, akkor most nem lennék ilyen állapotban sem érzelmileg, sem pedig fizikailag.

Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem mennyire elrepült az idő. Kicsengettek. Az osztálytársaim ömlöttek felém minden oldalról. Egy ismerős hang azonban kitűnt a többi közül. Bárhol felismerném.

- Beszélhetnénk?

Hírek:)

Sziiasztok!!
Tudom, tudom, megint csak kések a fejezettel, de most van mentségem. Nem voltam itthon. Jó hír viszont, hogy már kettő fejezetet megírtam. Ezúton kérem meg az én drága, kedves, egyetlen Kittymet: LEGYEN SZÍVES FELJÖNNI MSNRE, VAGY LEGYEN ELÉRHETŐ, MERT ÁT KELL NÉZNIE AZ ÚJ FEJEZETEKET!! köszcsii puszcsii
Az elmúlt napokban mint gondolom tudjátok megy az Rtl Klubbon egy új vámpír sorozat, a Vámpírnaplók. Tiszta fanatikus lettem, imádatom lassan felér a Twilight mániámmal. De tényleg. Nagyon oda vagyok érte. Valamelyik éjjel furcsa álmom volt. Keveredtek a szereplők, Alkonyat, Vámpírnaplók, és persze én. Olyan emlékezetes volt az álmom, hogy átgondoltam és megírom. Biztos, tetszeni fog. Vagyis remélem. Ez nem azt jelenti, hogy most azonnal írni fogok, de pár hónapon belül sort kerítek rá.
Múlt héten moziztunk Zsófival. Megnéztük az Eclipset. Nagyon jó, bár sok olyan jelenet van ahol nem egyezik a könyv a filmmel. Remélem ti is láttátok ha még nem, akkor Kitty blogján fent van a letölthetési cím, vagy nézzétek meg moziban, nagy élmény.
Sietünk a fejezettel, vagyis Kitty.:) Puszii mindenkinek by Kolett

Képek a 2. fejezethez

Marie Hearstuff - Stella anyai nagymamája
Stella szobája a nagyszüleinél
Nagyszülők háza
Stella telefonja

2. fejezet: Álmok világában

És végre megérkezett a várva várt 2. fejezet. Ígérem a következő nem ilyen sok idő múlva készül el, és abban már bent lesznek Edward-ék:) Nem lett olyan mozgalmas ez a rész, de azért remélem tetszeni fog. Komikat kérek, kíváncsi vagyok hogy tetszett. (lehet jó vagy rossz, kellenek a tanácsok!!) Ezt a fejezetet nem Kitty nézte át, mert már napok óta nem beszéltünk és nem tudom hogy hol kódorog, mert msnen sincs fent. Köszönöm Szandi a gyors kisegítést, nélküled még mindig nem lenne fent! Puszii és jó olvasást by Kolett

Ui.: Kitty átnézte, talált benne hibát. Nem is keveset.:) Nah de a lényeg, hogy ki van javítva. Köszii, puszii a világ legjobb lektorának!!:D

2. fejezet: Álmok világában

Nem tudom mi történt velem, de rendkívül furcsa érzés volt. Képek jelentek meg előttem a saját múltamból. Kislánykori emlékek az apámmal, a barátaimmal, Leilaval átélt kalandok sora, Markkal töltött szép esték, a levél, amit a lemeztársaságtól kaptam. Az utolsó álmom egy fiúról szólt, akinek nem láttam az arcát, de velem volt, és védelmezett mindentől. És ekkor felébredtem. Meleg napsugár simogatta az arcom, kellemes illat járta át az orrom. Ismeretlen, mégis ismerős helyen voltam. Elfordítottam a fejem, és kezdett kirajzolódni előttem egy szoba körvonala. Egy hintaszék, hosszú szekrénysor, két fotel, kis asztalkával. A nagyszüleim háza. A zsalu lécei között szűrt fény járta át a teret.
- Hát felébredtél! – suttogta egy hang, ami közelről szinte már a fülem mellől jött.
- Mama?!
- Igen szívem én vagyok az, hogy érzed magad?
- Fáradtan, és fáj a fejem, meg a lábam.
- Ez természetes, hiszen eltört egy csont a lábszáradban és agyrázkódásod is van, de nem kell aggódnod, minden rendben lesz, csak pár hét, és úgy fogod érezni, mintha meg sem történt volna.
- Mi történt?
Elfordította a fejét és nagy levegőt vett.
- Behívom Leilát, ő mindent elmesél.
- Itt van ő is? - kérdeztem meglepetten
- Egy hadsereggel sem lehetne elküldeni innen – mosolyodott el – mindjárt jövök.
Kinyitotta az ajtót és kilépett a szobámból, egyedül hagyva engem és a magamat mardosó idegességgel. Mégis mi történhetett velem? Hogyan törött el a lábam? Miért fáj úgy a fejem? Nem volt időm tovább gondolkodni, mert besuhant egy alak.
- Szia! - köszönt barátnőm és lelkitámaszom
- Leila! Úgy örülök, hogy itt vagy velem, mondd el mi történt, miért nem emlékszem rá, miért vagyok így? - hadartam végig egy szuszra
- Lassan, egyszerre úgy se tudok válaszolni minden kérdésedre. Azért vagy így, mert Mark és te veszekedtetek, vagyis te bele akartál avatkozni abba, hogy ne verekedjen, és amilyen makacs és önfejű vagy...
Hallottam a hangját, de már nem olyan tisztán, már a múltban jártam, és újra végig életem a történteket. Két kérdésem viszont még megválaszolatlan maradt.
- Nyugtatót kaptam?
- Igen, ezért felejtettél el mindent.
- Miért nem otthon vagyok?
- Mark a házatok előtt várt rád, és ahogy ismerlek, nem akartál volna beszélni vele, meg hát ugye nem is tudtál volna az altató miatt. Anyáddal úgy döntöttünk, neked így lesz a legjobb. Itt senki nem találhat rád.
- Köszönöm
Ennyit tudtam még mondani, ugyanis az erős gyógyszerek hatására ismét álomba szenderültem.
Megint rámtörtek a régi emlékfoszlányok. Mindegyik az apámról szólt, ami nagyon nyomasztó érzés volt. Nem szoktam rá gondolni, szinte soha, mert kínzott az tudat, hogy elhagyott minket. Ebbe már - már beletörődve éltem, megszoktam, hogy hétvégi szülő lett. De a hétvégékből hónapok, majd évek lettek, és egyszer csak eljutottunk arra a szintre, amikor már nem sírtam miatta, és nem vártam rá, vagy a hívására. Lassan tizenkét éve nem láttam. Teljesen kimaradt az életemből, semmit nem tudott rólam, meg se ismerne, ha az utcán találkoznánk. Hiszen majdnem felnőtt lettem, tizenhét éves voltam a múlt hónapban. Nem tagadom néha pokolian fáj, hogy nem oszthatom meg egy apával az érzéseimet. Most viszont vele álmodtam.

Egy luxus villa udvarán ültem menyasszonyi ruhában, egy citromsárga csokorral a kezemben. Aznap volt az esküvőm, és boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. Félelemmel töltött el valami. Egy férfi közeledett felém, elegáns öltönyben, sárga rózsával a kabátján. Az apám.
- Nem kell megtenned, ugye tudod? - mondta és leült mellém
- De meg akarom tenni. Nála jobban senkit nem szeretek a világon, csak megijedtem. - suttogtam
- Mitől félsz csillagom?
- Ez... Túl hosszú és bonyolult, apa. Nem érted. Nem is szabad elmondanom, ez egyfajta Cullen titok. Nem is attól félek, hogy ez a titok hamarosan az én életemet is befolyásolni fogja, hanem a jövőtől rettegek.
- Nem értelek Stella. Nem tudlak követni.
- Még csak most hozott újra össze minket a sors, és nem szeretnélek elveszíteni. - feleltem
- De ez nem fog megtörténni, nem is értem, hogy jutott ez az eszedbe - hitetlenkedett
- Mondtam már, nem érted, ez egy másik világ...

És ebben a pillanatban felriadtam. Nehezen vettem a levegőt és folyt rólam a víz. Uhh... Micsoda álom, olyan valóságos volt. Jaj de hát már hogy lehetne valóságos, nem megyek se férjhez, sem pedig az apámmal nincs ilyen jó viszonyom. Próbáltam visszaemlékezni arra, mit mondtam, kinek a titkát kell megőriznem. De nem ment, nem emlékeztem rá. Mindegy. Biztosan a sok gyógyszer hatására álmodok ennyi minden idiótaságot össze. Igyekszem majd gyorsan elfelejteni. Így is lett. Ezek után a hétköznapjaim óriási sebességgel teltek, egyik nap jött a másik után. Nem volt sok teendőm, mert Leila és a nagyszüleim minden kívánságomat lesték. Anyám nem tudott velem lenni, ezért barátnőm eldöntötte, ő fog vigyázni rám. Győzködtem, hogy felesleges, neki tanulnia kéne és próbálni a csapattal, az én feladatomat végezni. De mit ér az én szavam. A nagy semmit. Leila makacs, mint az öszvér, amit egyszer a fejébe vesz, azt nem lehet kitörölni onnan.
Már a második hete lábadoztam, az agyrázkódásom elmúlt. Az orvosom azt mondta, erős vagyok, és hamar gyógyulok, ez pedig azt jelentette, a lábamról is lekerülhet a gipsz. Azt pedig már tényleg kibírom fél lábon. Az én „személyi ápolóm” azt is megengedte, hogy kimerészkedjek az udvarra. Imádtam ezt a helyet. A majdnem egy hektáros területet csupa – csupa virágerdő borította. Nagyszüleim lassan öt éve költöztek ki a városból ebbe a gyönyörű paradicsomba. Szerették a mozgalmas életet, de azt mondták ezt már semmilyen nagy városért nem cserélnék el. Amúgy meg ha visszahúzná a szívük, akkor is csak pár kilométert kéne megtenniük a nyüzsgő embertömeg látványáért. Ahogyan sétálgattam Leilaval az oldalamon, elgondolkoztam. Valami nem stimmelt. Valami hiányzott. Túl nyugodt és csendes volt minden.
- Leila! – szólítottam őt
- Fáj valamid? Rosszul vagy?
- Nem, dehogyis. Csak az a baj, hogy… - és ekkor rájöttem
- Mi a baj?
- Hol van a telefonom? Miért nem találom? Miért nem hív senki?
- Hát az első nap nagyon sokszor csengett, és Mark is rengetegszer hívott és…
- Leila Ryan! Hova tetted a mobilomat?
- Nem kell aggódnod, nem vettem el, csak biztos helyen van.
- Jó, akkor megkérdezem még egyszer. Hova tetted a mobilomat?
- Nem kell hisztizni. Bent van a szobádba, kikapcsolva, az egyik fiókban.
Megfordítottam magam a mankóval és elindultam a házba. Ilyen mérges már nagyon régen nem voltam. Még hogy nem kell hisztizni. Elrakta a telefonomat, azt a tárgyat, ami nélkül egy nagy nulla vagyok. Miért nem vettem eddig észre?! Amilyen gyors tempóban tudtam menni ezzel a vacakkal, annyira próbáltam sietni, de persze utolért.
- Stella, Stella! Várj már meg. Segítek.
- Nem kell a segítséged! Eleget tettél már így is.
- Miért kapod fel a vizet egy ilyen kis dolog miatt?
- Kis dolog miatt? – azt hittem, hogy ebben a pillanatban lekeverek neki egy pofont, csakhogy térjen már észhez. - Ez nem „kis” dolog. Ha már nem lehetek otthon, és te sem vagy hajlandó iskolába járni, akkor legalább had kommunikáljak a többiekkel. Próbálniuk, gyakorolniuk kéne. Én meg nem vagyok ott, de ez még semmi, ezt még elviselem, na de még nem is beszélhetek velük?
- Két héten keresztül egyszer sem kérdezted meg, hogy miért nem hívnak, vagy miért nem találod a telefonod. Most amikor napokon belül hazamész, elkezdesz velem vitatkozni.
Megértettem, részben igaza volt. Na de mégis. Ehhez tényleg semmi joga. Szeretem őt, meg nagyon jól esik az, hogy velem van, tudom jól én is ezt tenném, ha vele történne valami. De ami sok az sok. Feldúltan löktem be a szobám ajtaját, és elkezdtem kotorászni a fiókokban, amíg végre megtaláltam amit kerestem. Leültem az ágyam szélére, miközben bekapcsoltam a készüléket. Ötvenhat nem fogadott hívás, harmincnyolc sms, hét hangposta üzenet várt engem. Akik kerestek azok részben osztálytársak, Mark, Helen az énektanárom, az igazgatónő és egypár ismeretlen szám. Meghatódva olvastam az üzeneteket és hallgattam a hangpostát. Mindenki aggódott miattam, hiányoltak és megijedve kérdezgették azt, hogy miért nem veszem fel. Mark kivételével visszahívtam a barátaimat, szeretett tanáraimat. Beletelt vagy másfél órába mire végeztem. Meglepődve vettem észre, Leila nem jött utánam. Bűntudatom támadt miatta, ezért gyorsan felpattantam és elindultam megkeresni. A konyhában üldögélt és unottan lapozgatott egy újságot.
- Leila, figyelj – kezdtem – én nem akartalak megbántani, de nagyon rosszul esett az, hogy majdnem elzárva tartotok a külvilágtól. Ez nem én vagyok. Nem tudok a város és a nyüzsgés nélkül élni. De hiszen tudod. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, és megköszönni mindazt, amit értem tettél az elmúlt két hétben
- Nem csak te vitted túlzásba. Én is hibás voltam. Bocsánatkérés elfogadva remélem ez, viszont is igaz – nézett rám azokkal a nagy boci szemeivel.
- Hát persze – mosolyodtam el
- Amúgy meg szeretem játszani az ápolónő szerepet – erre mindketten elnevettük magunkat
- Viszont van valami, amit még megszeretnék beszélni veled – kezdtem – Vissza akarok menni az iskolába!
- Hiszen még azt mondta az orvos, hogy kell egy hét, amíg még teljesen rendbe jön a lábad.
- Tudom, de már jobban vagyok, és nem bírok itt lenni még egy napot – ledöbbenve nézett rám én meg kimondtam a valódi okot – unatkozom az istenért!
Nevetve felállt és megölelt, miközben két puszit nyomott az arcomra.
- Megbeszélem anyáddal a hazaszállítást, aztán szólók a mamádnak, hogy segítsen összepakolni a cuccaidat.
Meg sem bírtam szólalni. Végre otthon tölthetem az éjszakát, holnap meg elmehetek a gimibe. Ebben a nagy boldogság áradatban vártam azt a pillanatot, amikor kimondták, hogy anyám jön és indulhatok haza. Még érezhető volt bennem a betegség és a gyengeség, mert miután beültem a kocsiba, elbúcsúztam a nagyszüleimtől, majd elterültem az autó hátsó részében, a fejemet rátettem Leila lábaira, és álomba zuhantam.

Agysorvaztás, avagy, ha irodalom órán feadatot kapunk...

Sziia mindenki!!
Bocsi a fejezet késéséért, de igyekszem. Nem igazán volt rá időm az elmúlt hetekben, ballagás, évvégi mizériák. De itt vagyok, élek és írom már a fejezetet. Egyelőre annyit, hogy itt van egy munkám vagyis munkánk Tomkával (a fejléc készítőjével), amit irodalom órán kreáltunk. Jó mulatást hozzá. Pár nap és jön a fejezet. :) Puszii by Kolett

Megfagyott tücsök holttestére bukkantak a Kamillás ösvényen

Tegnap délután, egy megfagyott tücsköt találtak a Kamillás ösvényen. A halál okát már tudjuk, mert az összes hangya rendőrt a vizsgálatra küldtek. Tehát, a fagyás oka a túlzott fagylalt és jégkrém túladagolás. Megállapították, hogy az új Magnum Goldot használta az öngyilkosságra. Ezt a fajta jégkrémet veszélyes kábítószerré nyilvánították, az ilyen esetek elkerülése miatt. Fontos még, hogy csupán egy Magnum Gold is elég a halálhoz, egy ilyen kicsi állat méreteihez. Később felboncolták, és a testrészeinek darabjait megették a giliszták. Vagyonát az ügyön dolgozó hangya rendőrök fizetésére és nyaralására fordították. Ganajtúró polgármesterúr nyilatkozta:

- Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Az eset rendkívüli, remélem, még sokszor előfordul még. Habár én a dupla csokis Magnumot szeretem. De a főfejes szarok sosem fognak meghalni. Én sem. Ezen kívül az ilyen esetekből bejövő pénzből fizetjük a faluban dolgozó csótányok fizetését. Tehát hasznos a halál. Köszönöm a riportot, remélem, nem kell fizetni érte. És ne rakd fel a youtubera!

A riport nagy botrányt keltett, és a polgármestert meggyilkolták. De ez már egy másik történet…
-----------------------------------

A harmadik világháború idején játszódik történetünk, a Titánok harca alatt. Kleopátra és Caesar éppen Egyiptomban papás-mamásat játszottak, amikor hirtelen megjelent előttük Ozzy Osborne. Isteni igét mondott rájuk, azzal eltűnt, rengeteg véres fehér galambot hagyva maga után. Kleo s Cézy még egy ideig némán bámultak a semmibe, amikor is Róma császára utasította szolgáit, hogy süssék meg a madarakat. Szép kis hashajtó… Amúgy ennek nem sok köze van a történethez, de azért leírom…

Pár óra múlva, Kleo kiszaladt a harcoló férfiak közé, akik lassított felvételben, rasszistát megszégyenítő ügyességgel, Mátrix színvonalon írtották az ellenséget. Felmászott egy pici kőre, és márkás bundakabátját – a New Yorker címke befeszített – széttárva, mutogatós bácsi módjára buzdította az embereket.

Ezek után nem is csoda, hogy Egyiptom veszített. Szegény fáraó is holtan feküdt a csatatéren, márkás bundakabátja véres lett. Hirtelen Cézy tűnt fel az avarból, egy mókussal a fején. Meglátta drága szerelmét, majd könnyek közt odafutott (közben egyszer orra bukott, feje találkozott egy cuki kis SÜNel) hozzá, és leborult mellé.

- Ó, drága Kleo! Összevérezted a bundakabátomat! – ordított egyet a férfi, majd egy jó nagy rúgással a palotába repítette szerencsétlen nőt. Ő is utána futott, megkereste szerelmét, majd egy nagy röhögéssel kiterült. Mögötte feltűnt a Terminátor, Arnold Schwarzenegger szerepében, aki pajzán vigyorral nézett a halott párra.

- Náoszt, vótá’ fenn a szigeten, köcsög?

Ezzel véget is ért történetünk. Ez az igazság. Szóról-szóra. Kleopátra, Egyiptom fáraója, és Caesar, Róma császára, így haltak meg. Mindketten. Narrátor szerepében Győzike, kicsiny hazánk legjobb roma rappere. Mindenkit zaklasson álmában a Vizipók!

Képek az 1. fejezethez

Stella hálószobája

Stelláék autója

Iskolatáska
Az első fejezetben viselt ruhák

1. fejezet: Pár pillanat a Boldogság országában

És itt van az 1. fejezet. Komikat szeretnék minden mennyiségben, lehet az rossz vagy jó, csak írjatok. Jó olvasást! by Kolett


1. fejezet: Pár pillanat a Boldogság országában

Az élet ennél már nem lehet jobb – gondoltam minden egyes este, amikor álomba ringatott a kedvenc számom lágy dallama. Minden nap olyan dolgok történtek, hogy azt éreztem ez mind egy csoda és végeérhetetlen álomvilág csupán. De nem. Ez „csak” a valóság, az életem. Nem is tudom, hányszor adhattam hálát az égnek – pedig nem vagyok vallásos – azért, hogy mindenem megvan, amit egy velem egyidős lány kívánhat: szerelem, barátság, együtt érző család, tudás, siker, és nem utolsó sorban a szépség. Nem érzem magam nagyképűnek, pedig sokan annak tartanak, de Leila szerint csak irigyek. Irigyek a sikerimre, a tudásomra, a barátaimra és minden másra is. Hiszek neki. Nagyon sokáig rosszul érzetem magam ezek miatt. Szomorú voltam azért, mert vannak emberek, akik nem nézik jó szemmel a boldogságom. Csalódtam úgynevezett „barátokban”. Az eddigi hírnevemet rengetegen kihasználták.De érzem és tudom, hogy Leila más. Őt gyerekkorom óta ismerem, mindent tudunk egymásról és mindent együtt élünk át. Mint az éneklést. Közösen kezdtünk énekelgetni a zuhany alatt és a mostani lemezszerződést is, együtt visszük végbe. Sok mindent köszönhetek a szerelmemnek is Marknak. Hét hónapja ismertem meg és attól fogva ő jelenti nekem az életet. Minden könnyebb, hogy van valaki, aki szerelemmel szeret. Sokkal boldogabb, kiegyensúlyozottabb vagyok, mint régebben. A dalaim mind a szerelemről, érzelmekről szólnak és a környezetem is életvidámabbnak lát. A családom meg mindenben mellettem áll és megért pedig, tisztában vannak az életem rossz oldalaival is. Nagyon keveset vagyok otthon, mert általában vagy iskolába vagyok, vagy próbálok, vagy tanulok. Ha nem egy évem lenne vissza a gimnáziumból anyám biztos magántanulónak irtna be. Reggel frissen és naprakészen ébredtem tele energiával. Kócosan és még egy kicsit kómásan lesétáltam a konyhába. Hallottam amint anya épp készíti a kávémat.

- Jó reggelt! – köszöntem oda – Mi lesz a kaja ma? – kérdeztem negédesen, pedig tudtam, hogy sosem eszünk otthon, mert mindig késésben vagyunk.
- Ne szórakozz, Stella! Ma még a szokásosnál is később keltünk.
Felpillantottam a faliórára és majdnem kiestek a szemeim. Háromnegyed nyolcat mutatott.
- Uram isten. Miért nem keltettél fel?
- Szerinted én mikor ébredtem? – mutatott végig a köntösén
Halványan elmosolyodtam, de már rohantam fel a szobámba öltözni. Még meghallottam, amit szétszórt édesanyám kiabált: öltözz fel ma rendesen, esik az eső! Uhh… Már csak ez kellett. Berontottam az inkább már csatatérnek tűnő hálóba és gyorsan kerestem valami melegebb ruhát. A nagy foltos farmerom és egy laza póló mellet maradtam. A hajamat összefogtam egy lófarokba, gyors smink és már meg is voltam. Amilyen vihar módón felrohantam, ugyanúgy érkeztem ismét le.
- Kész vagyok. Hol a kávé?
- Tessék, idd meg azután állj ki a kocsival, én addig összeszedem magam.
A fekete ébresztőmet fél perc alatt elpusztítottam és a következő pillanatban már a kocsinkban ültem és tolattam kifele.
- Pff… Hogy lehetek ekkora idióta?! – üvöltöttem saját magamnak - az iskolatáskámat bennhagytam.Éppen nyitottam ki az ajtót, amikor megláttam anyámat, amint fut felém, kezében az említett tárgyal. Rekord sebességgel átcsusszantam az anyós ülésre és már hajtottunk is az iskola felé.
- Jaj, mi is lenne velem nélküled?
- Hát ugye ugye erre valók azok a szerencsétlen szülők – mosolygott
Imádtam őt. Rengeteget jelentettünk egymásnak. Három éves korom óta egyedül nevel engem és bizony sok mindent köszönhettem neki. Néztem amint sebességre kapcsol és elindult a kocsink halk moraja. Középhosszú szőke haja gyönyörűen esett a vállára. Mint mindig, most is csinosan fel volt öltözve. Sokan azt mondják, tőle örököltem a stílusom. Hát igen valljuk be, mind a ketten sokat adunk a külsőre. Úgy belemerültem ebbe a gondolatmenetbe, hogy észre se vettem, már a gimi parkolójában állunk.
- Vigyázz magadra szívem, majd este találkozunk.
- Oké. Ne üvöltsd szét az embereid fejét! – kacsintottam rá
- Ó… Szoktam én olyat? – kérdezte egy ravasz mosoly keretében
- Dehogy is, te vagy a nyugalom mintaképe.
Adtam neki egy puszit és már el is hajtott. Felhúztam az esernyőmet, összehúztam a kardigánomat és besétáltam a dupla üveges ajtón. Az aula csendes volt, már mindenki felment a termébe. Sietősre vettem a lépteimet és felfutottam a lépcsőn. Mikor a terem elé érkeztem lelassítottam, hogy stílusosan érkezzek és benyitottam.
- Elnézést tanárnő a késésért, de hát tudja ez az eső, mindig rosszkor jön. – mosolyogtam bájosan.
- Igen tudom, tegnap meg a napsütés volt rosszkor rossz helyen. – csipkelődött velem
- Persze, mindig olyan furcsa ez az időjárás
- Jólvan, mostmár itt vagy ez a lényeg, ülj le gyorsan, és akkor kezdhetjük is az órát.
Elindultam a padok között és végignéztem az osztálytársaimon. A legkülönbözőbb arcok összessége. Ott volt Mark Austen, a szerelmem. Magas, barna hajú, nagyon szexi pasi, akire ha ránézel egyből magával ragad a szeme csodás zöld és kék árnyalata. Mellette ült Peter Lauf, Leila barátja. Peter és Mark eléggé hasonlítanak egymásra, mégis nagyon különböznek. Neki is barna haja van, csak az arcuk formája más. Ők is énekelnek, de csak duettben velem vagy Leilaval. Egy padsorral arrébb ült Fiona McLine. Nála elviselhetetlenebb, önzőbb nőt még életemben nem láttam. Azok közé az emberek közé tartozik, akik régen a „barátaim” voltak és kihasználtak. Úgy látta jónak, ha velem van, akkor nagyobb sikere lesz neki és a kis pompon csapatának. Irányítani akarta az életemet, azt akarta, hogy olyan dolgokat csináljak, ami az ő karrierjének kedvez. Most is úgy nézett rám, mintha azt mondaná: most foglak megölni a két kezemmel te kis ribanc.
- Szia. Elég komásan nézel ki – rángatott ki a gondolataimból Leila
- Szia. Hát most keltem nemrég – nevettem el magam
Irodalom óra volt. A kedvencem, de most valahogy nem tudtam átélni az elemzések és beszélgetések sorait. Máson járt az agyam. A lemezszerződésen. Még mindig alig hiszem el, hogy megkaptuk és mehetünk Amerikába. De ekkor valami hirtelen felriadt bennem. Mi lesz utána? Kint fogok élni? Hogyan fejezem be a tanulmányaimat? Oda fogok járni egyetemre? Ezektől, a kérdésektől úrrá lett rajtam a pánik.
- Mi a baj Stella? – kérdezte imádott barátnőm
- Semmi – hazudtam
- Jaj dehogyisnem, látom rajtad, ne próbálj füllenteni, ismerlek
- Túlságosan is! Majd elmondom szünetben – halkítottam le a hangom, mert a tanárnő ránk nézett.
Leila bólintott és tovább figyelte az órát. Rám meg újra rám törtek a kérdésáradatok. Az idő nagyon lassan telt, azt hittem már sosem lesz vége az unott irodalomnak. Amikor meghallottam a csengő hívogató hangját, szinte azonnal felpattantam és elindultam az ajtó felé.
- Stella! Stella várj már meg! – kiabált utánam
- Igen? Mi az?
- Jaj hát akartál mondani valamit, vagyis inkább én akarom, hogy mondj valamit
- Oké. De előtte menjünk, vegyünk valami kaját a büfében, mert nagyon éhes vagyok.
Utána mindent elmondok. Kíváncsi vagyok a te véleményedre is.
Ezzel annyiban hagytuk a dolgot és kiléptünk a teremből. Nem vártam a válaszára csak karon fogtam őt és lehúztam a lépcsőn. Minél előbb el akartam neki mesélni azt, ami most leginkább aggasztott. Már az aulában jártunk, amikor üvöltözésre, éles szóvitára lettünk figyelmesek. Előttünk egy nagyobb csoport állt, gondolom, körbefogták a verekedőket. Ez a mi giminkben szinte mindennapos dolog, úgyhogy mentem volna tovább, de egy ismerős hang megütötte a fülemet.
- Te is hallod? – kérdeztem Leilát
- Mit? – nézett rám értetlenül
- Mintha Mark verekedne odabent – böktem az embertömeg felé. Szinte mindenhol megismerném a hangját.
Abban a pillanatban nem is kellet sokat gondolkodnom rajta, mert egy fiú esett ki majdnem a lábunk elé. Nem volt ismerős a srác, talán valami elsős, másodikos lehet. Viszont amit utána láttam és hallottam azt egyből felismertem. Mark. Ő verte a gyereket, aki már nagyon rossz állapotban volt. Ezt nem bírtam tovább nézni, cselekednem kellett. Elhiszem azt, hogy ő most a „menő pasi” a suliban, na de mindennek van határa.
- Mark, Mark! Hagyd abba. – kiabáltam oda, amire minden szempár rám szegeződött
- Stella ebbe ne avatkozz bele! – szűrte a fogai közt az éles hangokat Mark
- Dehogyisnem avatkozom bele. Nem nézem végig, ahogyan szétvered azt a szerencsétlen kölyköt.
Ekkor mintha nem is szóltam volna oda, Mark odament a gyerekhez és elkezdte verni. Nem tudom mi lehetett az oka annak, hogy neki essenek egymásnak, azt se tudtam, hogy ki kezdte a vitát, de azt éreztem: ezt nem hagyhatom annyiban. Kirántottam a kezemet Leila szorításából és odarohantam, hogy letépjem szerelmemet a srácról. Ezután már csak minden egy pillanat műve volt. Mark ellökött magától de olyan nagy erővel, hogy nekicsapódtam a szemben lévő falnak. Aztán elvesztettem az eszméletem.
- Stella, Stella!! Nyisd ki a szemed. Kérlek!
Halk hangokat hallottam és éreztem, valaki hívogat, gyengéden megráz. A szempilláim megmozdultak, amikor pedig kinyíltak, Leila aggodalmas pillantásával találkozott a szemem.
- Hál’istennek. Azt hittem már sosem térsz magadhoz.
- Nem kell melodrámázni Leila… Olyan könnyen nem szabadulsz tőlem.
- Te kis butus, nem is akarnám. Hogy vagy? Fáj valamid?
Fel akartam emelni a fejemet, de azonnal vissza is esett a kemény földre.
- Hát a fejem. Van vele valami gond.
- Azt már az előbb bebizonyítottad, hogy nem vagy százas. – mosolyodott el – És a kezed, lábad? Tudod mozgatni?
Felemeltem mindkét kezem, mozgattam őket. A lábaim következtek. Bal: tökéletes, mint az előbb. Oh, nem lesz itt semmi baj, gondoltam talán elég naivan. Jobb lábamat csak pár centire mozdítottam meg, de olyan hangos sikítás hagyta el a számat, amitől ég én is összerezzentem.
- Nem, nem, nem!!! Soha többé nem tudok táncolni!! – visítottam
- Css… Nem lesz semmi baj. Valaki hívja már a mentőket! – üvöltötte Leila remegő hangon
Ott feküdtem a barátnőm ölében és olyanszintű sírógörcs tört rám, hogy felijedtem, amikor megjelent egy mentős. Emlékszem még, hogy Leila kiabált valakivel és hallottam még más kintről jövő zümmögést, de ezután már csak egy szúrást éreztem és egy hosszú, hosszú álomvilágba tévedtem.

Prológus

Sziia sziia mindenki! Végre megérkezett a Dallam szárnyán. Jó olvasást hozzá. by Kolett

Prológus
Örömkönnyektől telve néztem a kezemben tartott levelet. Viszont nem csak a saját pityergésemet hallottam, hanem Leila-ét is.
- Ezt nem tudom elhinni! – szipogta – Megcsináltad, megcsináltuk! – éljenzett
- Hát igen nagyon tehetségesek vagytok, hogy bejutottatok eddig még egyetlen tanítványomnak nem sikerült, pedig már láttam sikeres énekeseket. – mondta a tanárunk Helen.
Ugyanis megkaptuk a szerződést az első nagy lemezünkhöz, és nem akármilyen cég vette meg a dalaimat, hanem egy amerikai társaság.
- Most fog kezdődni életünk egyik legszebb kalandja – visítottam most már könnyek nélkül.
- Viszont van egy kis probléma – mondta Leila – nem vagyunk elegen és eddig még nem találtunk több énekest és táncost.
- Erről teljesen el is feledkeztem, annyira lekötött az esetleges nyerés, hogy az utánpótlásról már nem is gondolkoztam.
Az elmúlt hetekben, teljes izgalomban vártuk a postát, a válaszért. Egy hónappal ezelőtt foglalkoztam utoljára a jelentkező emberekkel (mert hát jelentkező rengetek volt, mindenki be akart jutni közénk) de nem tudtam velük foglalkozni, mert a bemutatkozó CD-vel munkálkodtunk.
- Emiatt nem kell aggódnotok, mert kevesebb, mint 1,5 hónap múlva új diákok jönnek az osztályotokba és azt hallottam róluk, hogy legalább olyan ügyesek, mint ti – jelentette ki Helen
- Ez csodás, és nem tudod, hányan lesznek? – kérdeztem
- Kettő lány és három fiú. A szüleik azt mondták, már régen énekeltek, de tehetséges fiatalok csak eddig elhanyagolták a gyakorlást. Az interneten találtak ránk és annak reményében hozzák át hozzánk őket, hogy te segítesz rajtuk, ugyanis elég sokat hallottak rólad.
- Ohh… Ez remek. Akkor már legalább erre nem lesz gond.
Már nagyon kíváncsi voltam az új érkezőkre: mégis milyen lehet a hangjuk, hogy néznek ki, vajon kedvelni fogjuk-e őket. Ezek a félelmeim azonban eltörpültek azok a mellet, hogy Amerikába megyünk. Madarat lehetett volna fogatni velem olyan boldog voltam. Újra a kezemben pihenő levélre pillantottam. Szó szerint a kezemben tartottam a jövőm.

Startolás...:)

Sziia sziia mindenki!! Most indítottam a blogom eleinte még kicsit kezdetleges, de próbálok minél több időt szakítani rá. Az oldalon leírom a saját készítésű twilight fanficemet. Címe: Dallam szárnyán. Részletek hamarosan érkeznek. Addig is puszi minden leendő olvasómnak. By Kolett:)