Képek a 4. fejezethez

Virágcsokor, amit Stella kapott
Luke Forbes
Federico Constantini

4. fejezet: Megbocsátani, és új életet kezdeni

Sziia sziia mindenki!!
Megírtam már a 6. fejezetet is. Haladok. Kitty át is nézte őket, nem talált benne hibát. Remélem a történet tetszik mindenkinek. Ha minden jól megy pár nap és lesz új is. Beszéltem Tomkával, szeretnék új fejlécet is, szóval hamarosan változás várható. Komit kérek mindenkitől aki olvassa, mert nagyon jól esne a tanácsotok, legyen az akár csak pár sor. Nem is húzom az időt, jöjjön az újabb fejezet. Jó olvasást. Puszcsii. by Kolett

4. fejezet: Megbocsátani, és új életet kezdeni

- Mark. Persze – feleltem gyorsan
Felálltam, és lassan elindultam a kijárat felé.
- Valami csendes helyre menjünk, ahol meg tudunk beszélni mindent – mondta
Egy félreeső folyosóra sétáltam. Régen mindig ide bújtunk, ha kettesben akartunk lenni. Most egy citromfacsaró módra fájdult meg a szívem az emlékektől. Azonban a gondolataimat félbe szakította egy érdes hang. Mitől lehetett ilyen? Sírt mostanában? Áhh… Biztosan nem.
- Én… Nem tudom mi történt velem aznap. Rettenetesen mérges voltam, te meg közbe akartál avatkozni. Elvesztettem a fejem, amikor odaugrottál, és azután csak megtörtént a dolog. Annyira sajnálom. Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek. Bocsáss meg, kérlek!
- Figyelj. Nagyon dühös voltam rád, de sokat agyaltam kettőnkön, és arra jutottam, hogy megbocsátok. Viszont ez nem változtat a dolgokon. Vége. Nem szeretnék tőled többet semmit. Nem akarok haraggal visszagondolni az együtt töltött hónapokra. Csak a szépet fogom nézni. A rosszat igyekszem majd kitörölni. Így nagyon szépen kérlek legyünk csak és kizárólag barátok – istenem, milyen nehéz is volt ezt kimondani
- Éreztem, hogy ez lesz a vége. De megpróbálom majd túltenni magam rajta. Barátság – fintorgott – Az is valami, vagyis több mint a semmi.
- Ahogy mondod. Nem szeretnék úgy dolgozni a jövőben, hogy nem bírunk meglenni egymás mellett.
- Ezt én sem szeretném. Nem is tudom, mit szokás ilyenkor mondani? Kívánom neked, hogy találd meg a boldogságot, egy másik fiú mellett.
- Köszönöm. És ne felejtsd, az életben a legnehezebb megbocsátani, és új életet kezdeni.
- Stella!
- Tessék?
- Nem szeretnék így elválni. Egy búcsúcsók?
Ezen egy kicsit meglepődtem, de hát semmi rossz nem lehet, ha még egyszer utoljára megcsókolom? Vagy igen? A fenébe is, csak egyet, egy utolsót. Közelebb hajoltam, a kezeimet a mellkasára helyeztem. Ő átkarolta a derekamat, és jobban magához húzott. Lehajtotta a fejét, becsukta a szemeit, és megcsókolt. Finom, lágy csók volt, igazi búcsúféle. Nehéz volt elszakadnom tőle, mert újra rám törtek a régi emlékek. Az első randi, első csók, első együttlét, az első csalódás, a megbocsátás, az édes kibékülés, a két héttel ezelőtti incidensünk. Ekkor döbbentem rá, nem szabad meggondolnom magam. Erős vagyok, tudok szakítani vele. Nem lágyulhat el a szívem. Belenéztem a szemeibe, és láttam a vágyakozást arra, hogy együtt maradjunk. Feleszméltem, és rájöttem, én szorítom még mindig magamhoz már egy jó ideje. Elléptem mellőle, a szavakat kerestem.
- Még mindig jól csókolsz – ezt bírtam csak kinyögni. Már megint milyen szánalmas vagyok. Szakítani készülök vele, erre megint összejövünk?
- Csak nem élvezted?
- Hát, elvégre is szerettelek, vagy szeretlek még? Ezt nem tudom. Most viszont tényleg mennem kell.
- Végleg, vagy csak kis időre?
- Majd tájékoztatlak – mosolyogtam cinkosan. Már nem voltam olyan biztos a dolgomban.
- Várok rád. Ha kell örökké.
- Az örökké hosszú idő, Mark. Lehet, hogy addigra elfelejtesz.
- Téged? Soha.
Ekkor közeledő lépteket hallottam. Leila. Biztosan engem keres, elég régen elmentem már.
- Stella! Mit csinálsz már ennyi ideig? Gyere.
- Megyek – mondtam neki – Majd akkor még beszélünk – fordultam Markhoz
- Mint mondtam, várni fogok – elfordult és elment, engem egyedül hagyva Leila rosszalló pillantásával
- Nem szakítottál vele, igaz?
- Makacs lélek vagyok – vontam meg a vállamat egy ravasz vigyorral az arcomon – na, de most menjünk, meg akarom ismerni az újoncokat.
- Csak három szót mondok Stella. Nem vagy normális.
- Az élet izgalmakkal jár. Te megismerted már az újakat? Milyenek? Kedvesek?
- Igen, bemutatkoztunk egymásnak, de ennél többet nem beszéltem velük.
Amikor leértünk, óriási meglepetés fogadott. Az egész iskola várt rám. Az aula végében lévő színpadon Miranda Johnson, az osztályfőnököm állt, egy nagy csokor virággal a kezében.
- Te ezt tudtad? – kérdeztem Leilát, bár a választ már én is ismertem a szívem mélyén
- Persze! Az én feladatom volt lehozni téged – mosolygott
Elindultunk, majd felkísért a lépcsőn. Szerencsémre mellettem maradt, és fogta a kezem.
- Szeretném még egyszer elmondani, mennyire hiányoztál nekünk. Köszöntünk újra itt – mondta Mrs. Johnson, és átadta a virágot, én meg odaléptem a mikrofonhoz.
- Köszönöm mindenkinek. Nem is tudom szavakba foglalni, milyen jólesik ez a gesztus – érzetem amint könny szökik a szemembe, és elcsuklik a hangom - örülök, hogy újra itt lehetek veletek. Ti is hiányoztatok nekem – ezt már sírva mondtam ki. Leila vállára borulva zokogtam.
- Nyugodj meg. Énekelned kell.
- Tudom – gyorsan megtöröltem a szemem, összeszedtem magam. A csokrot lepasszoltam neki. Adrenalin száguldott az ereimben. Végre visszatértem.
- Akkor egy pörgős számot – szóltam a mikrofonba – de nektek kell táncolni, nekem még nem megy – nevettem
Odafordultam Federicohoz, a DJ-hez, belesúgtam a fülébe a dal címét. Bólintott, én meg meghallottam az ismerős kezdést. Leültem a székbe, amit nekem készítettek ki. Rákezdtem az első dallamokra. Felsikoltott a tömeg. Ez volt a kedvencük. Kicsit remegve, de elindítottam a refrént. Ahogy telt az idő éreztem, egyre inkább belejövök. Megláttam az öt új diákot, akik elismerően mosolyogtam rám. Szerettem a színpadon lenni, nemcsak azért, mert szerepelhettem, azt csinálhattam amit akartam, hanem jó érzés látni a lelkes tanulókat, rajongókat. Innen fentről megcsodálhattam mindenkit, szemügyre vehettem az iskolát. Most is ezt tettem. Mark az első sorban ácsorgott, és szerelmes pillantásokkal próbált kedveskedni. Fiona kicsit hátrébb állt. Mindig is profin takarta, hogy tetszenek neki az előadásaim. Pedig így volt. Egyszer meg is kérdeztem tőle, akar-e csatlakozni a csapathoz. Azt válaszolta, nem ereszkedik le ilyen szintre. Hát jól van. Nem erőszak a palacsintaevés.
Most csak egy számot énekeltem, de jól esett.
- El is felejtettem milyen jó közönség vagytok – mondtam – Köszönöm a figyelmet – elfordultam, azonban még eszembe jutott valami – Jaj, majdnem kiment a fejemből, háromkor próba – erre akkorát sikított a tömeg, hogy elnevettem magam
- Fantasztikus voltál, Stella. De rád is rád fér a gyakorlás – mondta Luke, az egyik barátom, amikor lesegített
- Luke! Nem szégyelled magad?! Velem beszélsz, nem pedig Fionával! – mosolyogtam
- Bocs úrnőm – szélesebbre húzta a vigyorát – Pukedlizzek?
- Ne csináld! – ezzel megöleltem – Hiányoztál!
- Te is csajszi. Na, most már menjél, valakik már várnak rád – suttogta a fülembe
Megfordultam, és megláttam az érkezőket. Öt gyönyörű arany szempár nézett rám várakozva.
Olyan erős érzések törtek a felszínemre, hogy megijedtem saját magamtól, és hátraléptem egy kicsit. Meglepettség, félelem, kíváncsiság, boldogság, szenvedély. Biztos valami világfájdalmas képet vághattam, mert féltő hangon megszólalt a „manólány”.
- Ne haragudj, nem akartunk megrémíteni – mondta
- Nem. Semmi baj. Úgy értem… Uhh… Bocs – életemben először nem találtam szavakat. Hogy lehetek ekkora lúzer, az új diákok előtt égetem le magam, de még mennyire. A bronzbarna hajú fiú halványan elmosolyodott, mintha csak megérezte volna, mit gondolok. Nem, ezt nem hagyom. Az én iskolámban nem fognak engem megalázni. – A nevem Stella Hearstuff. Gondolom, ezt tudjátok. Sajnálom, hogy nem lehettem itt az érkezéseteknél.
- Ugyan. Megértjük. Engem Alicenek hívnak. Alice Cullen. – szólt a barnahajú „manólány”
- Rosalie vagyok. Örülök annak, hogy végre megismerhetlek – fordult felém a tündér királylánynak kinéző csaj. Tisztára úgy érzem magam, mint egy mesében.
- Jasper – köszönt a szőke hajú fiú
- Emmett. És szívből örvendek – azta, leeset az állam, amikor rápillantottam. Nála jobb pasi nem igazán szaladgál az utcán.
- Edward vagyok – szólt végül a bronzbarna hajú srác
- Szuper – szóltam – ha már ilyen jól megismerkedtünk, akkor mondom, a délutáni próba rátok is vonatkozik. Várlak titeket, és… - ajjaj, megszédültem. Uram isten, mindjárt összeesem. Mi van velem, eddig semmit bajom nem volt. – Leila – még sikerült kimondanom barátnőm nevét.
- Stella. Mi történt?
- Szédülök. Menjünk ki a levegőre. Most… - alig kaptam friss oxigént. Mi történhetett velem?
- Luke! Gyere gyorsan, fogd meg. Mindjárt összeesik – sopánkodott Leila
Pörgött körülöttem a világ, úgy, mint egy ördöghinta. Alicék alakja összefolyt előttem. A fejemhez kaptam, hátha akkor elmúlik, de hiába. Éreztem, amint kicsúszik alólam a föld. Ekkor egy hideg kar nyúlt a térdem, és a karom alá. Felemelt, majd újra letett. Gondolom a padokra.
- Nincsen semmi baj. Lélegezz mélyeket. Hozzatok neki egy kis vizet, és valami nagyon cukrosat. Leesett a vércukra – mondta megmentőm, de azonosítani nem tudtam.
- Tessék, itt vannak – hallottam Leila aggódó hangját
- Tartom, hogy tudjon inni. Te emeld a szájához. Mikor evett utoljára?
- Valószínűleg még nem evett ma. Nem szokott reggelizni. Valamikor most kéne ennie.
- Akkor ez lesz a probléma.
Megéreztem a víz kellemes ízét. Úgy kaptam a palack után, mintha az életem múlna rajta. Máris jobban éreztem magam.
- Most add neki a csokit – adta a parancsokat az a fiú, aki a karjaiban tartott
Leila a számhoz tette az édességet. Biztosan Luketól szerezte, mert förtelmes íze volt. Azonnal el is fordítottam a fejem.
- Én ezt meg nem eszem – hisztiztem – vidd innen!
- Na ide figyelj Stella Hearstuff, megeszed ezt a szart, mert ha kell, lenyomom a torkodon, de én többet nem viszlek a sürgősségire.
Még egyszer megpróbálkozott, már nem olyan finoman, mint az előbb. Beleharaptam, megrágtam, és lenyeltem. Pff… Iszonyat.
- Jól van, ennyi elég lesz – mondta a mini mentőm
Felemeltem a fejem, és már tisztán láttam. Edward volt az.

Képek a 3. fejezethez

Miranda Johnson - Stella osztályfőnöke
Mary Burrows - iskola igazgató
Napszemüveg
Papucs
Zebramintás ruha
Fürdőszoba
Nappali
Ház

3. fejezet: Visszatérés a trónra

Sziia sziia mindenki!
Bocsánat amiért nem raktam fel az új fejezetet, de elment a netem, most se otthonról jelentkezem. Itt az új feji komikat kérek mindenkitől aki olvassa. Fáradtan, mérgesen, a netre várva, reménykedem, hogy tetszeni fog mindenkinek. Puszcsii mindenkinek, jó olvasást. by Kolett

3. fejezet: Visszatérés a trónra

Miután hazaérkeztem, Leila és anya kisegítettek a kocsiból, és bepakolták a holmijaimat. Kellemesen éreztem magam újra itthon, a megszokott környezetemben. Még mindig gyenge voltam, ezért ledobtam magam a kanapéra, hogy újból elalhassak, de „gondozóim” nem hagyták az álomba szenderülést. Már kezdtem megszokni Leila kapitányos viselkedését, és parancsára lefürödtem, elrendeztem az esti teendőimet, aztán a saját ágyamban fekve beszélgettem vele.

- Most már menj haza – mondtam – eleget segítettél, és te sem voltál otthon már mióta.

- De biztos ne maradjak ma éjszakára?

- Sok volt ám az a két hét, és nem bírlak tovább elviselni – nevettem

- Rendben, elmegyek – egyezett bele

- Nem azért mondtam, ugye tudod? – kérdeztem, egy cseppnyi lelkiismeret furdalással

- Persze, tudom

- Akkor jó, és holnaptól újra én leszek a főnök!

- Ohh… Kár, hogy csak eddig élvezhettem a vezetést – vigyorgott - egész jó dolog.

- Szerinted miért én csinálom?

Ezen mindketten nevettünk, aztán ő elment, engem meg elnyomott az álom. Amióta kiürült a szervezetemből a sok gyógyszer, és nyugtató, azóta nem voltak olyan élethű látomásaim, aminek nagyon örültem. Reggel anya korán ébresztett, hogy el tudjak készülni. Zebracsíkos ruhát húztam, egy kényelmes papuccsal, a hajamat a vállamra engedve hagytam. Finom reggeli, és az elengedhetetlen kávé után elindultunk. Felvettük Leilát, és együtt mentünk kocsival. Amikor már az iskola bejáratánál álltunk, barátnőm (aki visszatért udvarhölgyi viselkedéséhez, és hagyott újra engem uralkodni) megkérdezte:

- Nem félsz, Stella?

- Hát, egy kicsit. Talán. De te itt vagy velem, és semmi baj nem lesz – mosolyogtam

- Az biztos. Amíg engem látsz, nincs veszély!

- Tegnap este felhívott az igazgatónő, és azt mondta, először hozzá menjünk be az irodába, mert valami fontosat akar megbeszélni velünk, tehát odavezessen az első utunk.

- Rendben. Akkor irány a tanári.

Belekaroltam, és mivel már járógipszem volt, ezért viszonylag könnyen haladtunk. Óriási bogár napszemüvegem mögé bújva rejtőzködtem, de mindhiába. Amint beértünk a kapun, és megláttak, felénk rohant a kíváncsi tömeg.

- Stella, Stella!

- Visszatértél?

- Hogy vagy?

Ezek a kérdések záporozták a fejemet. Pánikba estem, és szorosabban öleltem Leila védelmező karjait. Próbáltam belesuttogni a fülébe:

- Vigyél innen… Most!

- Azonnal szívem. Helyet, helyet. Menjetek már arrébb.

Leila kiáltása tőrként zuhant a diákok rengetegébe, és végül elengedtek minket. Ahogyan végre sikerült beérnünk, egy ismeretlen lányt vettem észre. Barna, rövid haja volt, alacsony vékony termetű, és mit ne mondjak volt benne valami manószerű. Együttérzően rám mosolygott, amiben érzetem a sajnálatát. Minden lányt és fiút ismertem a gimiben, de őt nem, ami meglepett. Nem tudtam tovább gondolkodni, mert odaértünk az igazgatói iroda elé.

- Stella! Úgy örülök, hogy látlak. Hogy érzed magad? – kérdezte Mrs. Burrows az igazgatónő

- Köszönöm jól. Most már végre itt lehetek, így tényleg rendben vagyok – mondtam az igazat

- Gyertek lányok, valami fontosat kell megbeszélnünk

Bekísért minket a pici irodába, ahol már várt rám a megszokott helység varázsa. A falon érmék, és különböző helyezések díjai szerepeltek. Minden tánc, ének verseny, első, vagy második kitüntetései sorakoztak. Fantasztikus volt látni újra, Leila, a barátaim, osztálytársaim, ifjú tanítványaim, és jómagam kupáit. Liverpool legjelentősebb gimnáziuma volt a miénk. Középiskolánk a művészetekkel foglalkozott, mint például a zene, tánc, színészet és sok más csodálatos dolog. Kislánykoromban tanultam zongorázni és balettozni, de mindezek nem foglalkoztattak annyira. Engem inkább a latin táncok, a gitározás, és az éneklés nyűgözött le.

- Üljetek le! – szólalt meg az igazgató, és ezzel kiszakított a gondolatmenetemből

Leila lesegítette a táskámat a hátamról, és óvatosan lehuppantam a puha kartámlák közé. Mrs. Burrows is helyet foglalt a bőr székében, és folytatta a megkezdett beszélgetést.

- Emlékszel, amikor megkaptad a lemezszerződést? Akkor azt mondta nektek Helen, hogy jönni fognak új diákok – bólintottam – nos, másfél hónapról volt szó az érkezésükig, de előbb jöttek. Pontosabban már a múlt héten. Az első napon bent voltak a szüleik is, és kerestek téged, hogy megbeszéljenek veled valamit. El kellett mondanom nekik azt, hogy miért nem vagy itt, amikor számítottak rád.

- Mrs. Burrows, úgy egyeztünk meg, nem kerül nyilvánosságra a dolog – szólt közbe Leila

- Igen, igen. Tudom. Rajtuk kívül senki külsős nem tudja, csak az iskola.

- Remélem, mert ha kiderül, akkor abból botrány lesz.

- Bennük meg lehet bízni. Most pedig folytatnám. Akartalak hívni Stella, hogy megérdeklődjem mikor jössz, de nem tudtalak elérni. Mindegy is, ne ezen gondolkodjunk.

Szóval, akit láttam reggel lány, azt tényleg nem ismertem. Ő lehetett az egyikük.

- Akkor nekem az a dolgom most, amit már múlt héten meg kellett volna tennem, csak nem voltam itt. Próbára hívom őket, ott meg megnézem a tánc, és ének tudásukat. Talán sikerül felzárkózniuk.

- Persze, hogy sikerül. Még csak október közepén járunk. Apropó, a Halloween partit el is felejtettem mondani. A bizottság elkezdte szervezni. A bálkirálynő természetesen te leszel. Keresd meg ma a megbízottakat, és beszéld meg velük a teendőket. Örülök, hogy visszatértél, hiányoztál a pörgésből.

- Köszönöm az információkat.

Ekkor megszólalt, a számomra oly régen hallott csengőszó.

- Csak ezeket szerettem volna mondani, nehogy váratlanul érjen a dolog. Most pedig menjetek vár benneteket az első óra.

Felálltunk, és elindultunk kifelé. A hátsó folyosót választottuk, hogy legalább addig ne vegyen körül a tömeg. A lépcsőzés eléggé kifárasztott, mivel a második emeletre kellett fel vergődnünk. Már bent volt az osztály, amikor megérkeztünk.

- Készen állsz? – kérdezte Leila, az ajtóban megtorpanva

- Hogy nézek ki? – kérdésre kérdés, ez ám az én formám

- Csodálatos vagy, mint mindig, le fogod nyűgözni őket.

Még gyorsan belepillantottam a púderes tükrömbe, és be kell vallanom, tényleg jól néztem ki. Közép szőke, vállig érő egyenes hajam, gyönyörűen omlott a vállamra. A ruhám, sminkem kifogástalan, az arcom kipihent. Jót tett nekem a kényszer szünet.

- Akkor mehetünk – közöltem

Lenyomtam a kilincset, és lassan besétáltunk. A fejemet lehajtottam, hogy el ne essek a küszöbnél. Barátnőm védelmező támaszt nyújtott, amitől kissé elmúlt az idegességem.

- Stella, Leila! Sziasztok! – köszöntöttek a többiek

Felemeltem a pillantásom, és megláttam a barátaimat, amint nagy boldogság közt szólítgatnak. Az osztályfőnököm lépett hozzánk, és megölelt.

- Végre visszatértetek. Olyan üres volt nélkületek minden. Meggyógyultál?

- Az agyrázkódása hamar elmúlt, mert nem volt súlyos. A lába már nem ilyen könnyű dolog, de most kapott járógipszet, így már csak két hét – válaszolt helyettem Leila, ami igencsak jól esett a pillanatnyi zavaromban.

- Igen. Minden rendben – helyeseltem én is

- Ennek igazán örülök. A leckét, meg a fontosabb dolgokat kérjétek majd el. A szünetben ismerkedjetek meg az új diákjainkkal. Most pedig üljetek le.

Leila átsegített a padok között, ámde hirtelen megtorpantam. Megláttam azt a bizonyos lányt, aki sajnálkozva rám mosolygott. Mellette egy hosszú szőke hajú csaj ült. Most is mosolyogtak. Mögöttük három fiú foglalt helyet. Mit ne mondjak, nagyon jól néztek ki. Nem tudtam tovább szemlélni őket, mert kezdett feltűnő lenni a bámulásom, ezért gyorsan elindultam. Kimondhatatlan érzés volt újra a helyemen ülni. Még Fiona jelenléte sem frusztrált annyira, mint máskor. Egy dologra viszont csak most lettem figyelmes. Egy kék szempár fürkészett egyfolytába. Mark. Akit régen még az életemnél is jobban szerettem. De sok volt. Végleg vége. Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam, és beláttam, ez így nem mehet tovább. Már akkor szakítanom kellett volna vele, amikor volt az a bizonyos rendőrségi ügye. Még az előző tanévben történt, egy discoban. Ő, és Peter távoztak a buliból. Pár óra elteltével megszólalt a telefonom, Mark anyja volt az. Elmondott mindennek, ami csak az eszébe jutott. Mire megértettem mi történt, már rohantunk a rendőrségre. Kiderült a fiúk részegen elloptak, és összetörtek egy kocsit. Óriási botrány lehetett volna belőle, de szerencséje van, mivel a befolyásos szülei elrendezték a dolgot. Megbocsátottam neki, és az anyjának is – mert kiderült, ő azt gondolta, én rángattam bele a kicsi fiacskáját a balhéba. Mark azzal érvelt, nem lesz több ilyen, csak adjak neki és első, és utolsó esélyt. Amilyen naiv voltam hittem neki. Istenem de megbántam. Ha akkor nemet mondok neki, akkor most nem lennék ilyen állapotban sem érzelmileg, sem pedig fizikailag.

Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem mennyire elrepült az idő. Kicsengettek. Az osztálytársaim ömlöttek felém minden oldalról. Egy ismerős hang azonban kitűnt a többi közül. Bárhol felismerném.

- Beszélhetnénk?