Marie Hearstuff - Stella anyai nagymamája
Stella szobája a nagyszüleinél
Nagyszülők háza
Stella telefonja
First post | abitoaroma
8 éve
2010. június 30., szerda
Képek a 2. fejezethez
Marie Hearstuff - Stella anyai nagymamájaStella szobája a nagyszüleinélNagyszülők házaStella telefonja
2010. június 28., hétfő
2. fejezet: Álmok világában
És végre megérkezett a várva várt 2. fejezet. Ígérem a következő nem ilyen sok idő múlva készül el, és abban már bent lesznek Edward-ék:) Nem lett olyan mozgalmas ez a rész, de azért remélem tetszeni fog. Komikat kérek, kíváncsi vagyok hogy tetszett. (lehet jó vagy rossz, kellenek a tanácsok!!) Ezt a fejezetet nem Kitty nézte át, mert már napok óta nem beszéltünk és nem tudom hogy hol kódorog, mert msnen sincs fent. Köszönöm Szandi a gyors kisegítést, nélküled még mindig nem lenne fent! Puszii és jó olvasást by Kolett
Ui.: Kitty átnézte, talált benne hibát. Nem is keveset.:) Nah de a lényeg, hogy ki van javítva. Köszii, puszii a világ legjobb lektorának!!:D
2. fejezet: Álmok világában
Nem tudom mi történt velem, de rendkívül furcsa érzés volt. Képek jelentek meg előttem a saját múltamból. Kislánykori emlékek az apámmal, a barátaimmal, Leilaval átélt kalandok sora, Markkal töltött szép esték, a levél, amit a lemeztársaságtól kaptam. Az utolsó álmom egy fiúról szólt, akinek nem láttam az arcát, de velem volt, és védelmezett mindentől. És ekkor felébredtem. Meleg napsugár simogatta az arcom, kellemes illat járta át az orrom. Ismeretlen, mégis ismerős helyen voltam. Elfordítottam a fejem, és kezdett kirajzolódni előttem egy szoba körvonala. Egy hintaszék, hosszú szekrénysor, két fotel, kis asztalkával. A nagyszüleim háza. A zsalu lécei között szűrt fény járta át a teret.
- Hát felébredtél! – suttogta egy hang, ami közelről szinte már a fülem mellől jött.
- Mama?!
- Igen szívem én vagyok az, hogy érzed magad?
- Fáradtan, és fáj a fejem, meg a lábam.
- Ez természetes, hiszen eltört egy csont a lábszáradban és agyrázkódásod is van, de nem kell aggódnod, minden rendben lesz, csak pár hét, és úgy fogod érezni, mintha meg sem történt volna.
- Mi történt?
Elfordította a fejét és nagy levegőt vett.
- Behívom Leilát, ő mindent elmesél.
- Itt van ő is? - kérdeztem meglepetten
- Egy hadsereggel sem lehetne elküldeni innen – mosolyodott el – mindjárt jövök.
Kinyitotta az ajtót és kilépett a szobámból, egyedül hagyva engem és a magamat mardosó idegességgel. Mégis mi történhetett velem? Hogyan törött el a lábam? Miért fáj úgy a fejem? Nem volt időm tovább gondolkodni, mert besuhant egy alak.
- Szia! - köszönt barátnőm és lelkitámaszom
- Leila! Úgy örülök, hogy itt vagy velem, mondd el mi történt, miért nem emlékszem rá, miért vagyok így? - hadartam végig egy szuszra
- Lassan, egyszerre úgy se tudok válaszolni minden kérdésedre. Azért vagy így, mert Mark és te veszekedtetek, vagyis te bele akartál avatkozni abba, hogy ne verekedjen, és amilyen makacs és önfejű vagy...
Hallottam a hangját, de már nem olyan tisztán, már a múltban jártam, és újra végig életem a történteket. Két kérdésem viszont még megválaszolatlan maradt.
- Nyugtatót kaptam?
- Igen, ezért felejtettél el mindent.
- Miért nem otthon vagyok?
- Mark a házatok előtt várt rád, és ahogy ismerlek, nem akartál volna beszélni vele, meg hát ugye nem is tudtál volna az altató miatt. Anyáddal úgy döntöttünk, neked így lesz a legjobb. Itt senki nem találhat rád.
- Köszönöm
Ennyit tudtam még mondani, ugyanis az erős gyógyszerek hatására ismét álomba szenderültem.
Megint rámtörtek a régi emlékfoszlányok. Mindegyik az apámról szólt, ami nagyon nyomasztó érzés volt. Nem szoktam rá gondolni, szinte soha, mert kínzott az tudat, hogy elhagyott minket. Ebbe már - már beletörődve éltem, megszoktam, hogy hétvégi szülő lett. De a hétvégékből hónapok, majd évek lettek, és egyszer csak eljutottunk arra a szintre, amikor már nem sírtam miatta, és nem vártam rá, vagy a hívására. Lassan tizenkét éve nem láttam. Teljesen kimaradt az életemből, semmit nem tudott rólam, meg se ismerne, ha az utcán találkoznánk. Hiszen majdnem felnőtt lettem, tizenhét éves voltam a múlt hónapban. Nem tagadom néha pokolian fáj, hogy nem oszthatom meg egy apával az érzéseimet. Most viszont vele álmodtam.
Egy luxus villa udvarán ültem menyasszonyi ruhában, egy citromsárga csokorral a kezemben. Aznap volt az esküvőm, és boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. Félelemmel töltött el valami. Egy férfi közeledett felém, elegáns öltönyben, sárga rózsával a kabátján. Az apám.
- Nem kell megtenned, ugye tudod? - mondta és leült mellém
- De meg akarom tenni. Nála jobban senkit nem szeretek a világon, csak megijedtem. - suttogtam
- Mitől félsz csillagom?
- Ez... Túl hosszú és bonyolult, apa. Nem érted. Nem is szabad elmondanom, ez egyfajta Cullen titok. Nem is attól félek, hogy ez a titok hamarosan az én életemet is befolyásolni fogja, hanem a jövőtől rettegek.
- Nem értelek Stella. Nem tudlak követni.
- Még csak most hozott újra össze minket a sors, és nem szeretnélek elveszíteni. - feleltem
- De ez nem fog megtörténni, nem is értem, hogy jutott ez az eszedbe - hitetlenkedett
- Mondtam már, nem érted, ez egy másik világ...
És ebben a pillanatban felriadtam. Nehezen vettem a levegőt és folyt rólam a víz. Uhh... Micsoda álom, olyan valóságos volt. Jaj de hát már hogy lehetne valóságos, nem megyek se férjhez, sem pedig az apámmal nincs ilyen jó viszonyom. Próbáltam visszaemlékezni arra, mit mondtam, kinek a titkát kell megőriznem. De nem ment, nem emlékeztem rá. Mindegy. Biztosan a sok gyógyszer hatására álmodok ennyi minden idiótaságot össze. Igyekszem majd gyorsan elfelejteni. Így is lett. Ezek után a hétköznapjaim óriási sebességgel teltek, egyik nap jött a másik után. Nem volt sok teendőm, mert Leila és a nagyszüleim minden kívánságomat lesték. Anyám nem tudott velem lenni, ezért barátnőm eldöntötte, ő fog vigyázni rám. Győzködtem, hogy felesleges, neki tanulnia kéne és próbálni a csapattal, az én feladatomat végezni. De mit ér az én szavam. A nagy semmit. Leila makacs, mint az öszvér, amit egyszer a fejébe vesz, azt nem lehet kitörölni onnan.
Már a második hete lábadoztam, az agyrázkódásom elmúlt. Az orvosom azt mondta, erős vagyok, és hamar gyógyulok, ez pedig azt jelentette, a lábamról is lekerülhet a gipsz. Azt pedig már tényleg kibírom fél lábon. Az én „személyi ápolóm” azt is megengedte, hogy kimerészkedjek az udvarra. Imádtam ezt a helyet. A majdnem egy hektáros területet csupa – csupa virágerdő borította. Nagyszüleim lassan öt éve költöztek ki a városból ebbe a gyönyörű paradicsomba. Szerették a mozgalmas életet, de azt mondták ezt már semmilyen nagy városért nem cserélnék el. Amúgy meg ha visszahúzná a szívük, akkor is csak pár kilométert kéne megtenniük a nyüzsgő embertömeg látványáért. Ahogyan sétálgattam Leilaval az oldalamon, elgondolkoztam. Valami nem stimmelt. Valami hiányzott. Túl nyugodt és csendes volt minden.
- Leila! – szólítottam őt
- Fáj valamid? Rosszul vagy?
- Nem, dehogyis. Csak az a baj, hogy… - és ekkor rájöttem
- Mi a baj?
- Hol van a telefonom? Miért nem találom? Miért nem hív senki?
- Hát az első nap nagyon sokszor csengett, és Mark is rengetegszer hívott és…
- Leila Ryan! Hova tetted a mobilomat?
- Nem kell aggódnod, nem vettem el, csak biztos helyen van.
- Jó, akkor megkérdezem még egyszer. Hova tetted a mobilomat?
- Nem kell hisztizni. Bent van a szobádba, kikapcsolva, az egyik fiókban.
Megfordítottam magam a mankóval és elindultam a házba. Ilyen mérges már nagyon régen nem voltam. Még hogy nem kell hisztizni. Elrakta a telefonomat, azt a tárgyat, ami nélkül egy nagy nulla vagyok. Miért nem vettem eddig észre?! Amilyen gyors tempóban tudtam menni ezzel a vacakkal, annyira próbáltam sietni, de persze utolért.
- Stella, Stella! Várj már meg. Segítek.
- Nem kell a segítséged! Eleget tettél már így is.
- Miért kapod fel a vizet egy ilyen kis dolog miatt?
- Kis dolog miatt? – azt hittem, hogy ebben a pillanatban lekeverek neki egy pofont, csakhogy térjen már észhez. - Ez nem „kis” dolog. Ha már nem lehetek otthon, és te sem vagy hajlandó iskolába járni, akkor legalább had kommunikáljak a többiekkel. Próbálniuk, gyakorolniuk kéne. Én meg nem vagyok ott, de ez még semmi, ezt még elviselem, na de még nem is beszélhetek velük?
- Két héten keresztül egyszer sem kérdezted meg, hogy miért nem hívnak, vagy miért nem találod a telefonod. Most amikor napokon belül hazamész, elkezdesz velem vitatkozni.
Megértettem, részben igaza volt. Na de mégis. Ehhez tényleg semmi joga. Szeretem őt, meg nagyon jól esik az, hogy velem van, tudom jól én is ezt tenném, ha vele történne valami. De ami sok az sok. Feldúltan löktem be a szobám ajtaját, és elkezdtem kotorászni a fiókokban, amíg végre megtaláltam amit kerestem. Leültem az ágyam szélére, miközben bekapcsoltam a készüléket. Ötvenhat nem fogadott hívás, harmincnyolc sms, hét hangposta üzenet várt engem. Akik kerestek azok részben osztálytársak, Mark, Helen az énektanárom, az igazgatónő és egypár ismeretlen szám. Meghatódva olvastam az üzeneteket és hallgattam a hangpostát. Mindenki aggódott miattam, hiányoltak és megijedve kérdezgették azt, hogy miért nem veszem fel. Mark kivételével visszahívtam a barátaimat, szeretett tanáraimat. Beletelt vagy másfél órába mire végeztem. Meglepődve vettem észre, Leila nem jött utánam. Bűntudatom támadt miatta, ezért gyorsan felpattantam és elindultam megkeresni. A konyhában üldögélt és unottan lapozgatott egy újságot.
- Leila, figyelj – kezdtem – én nem akartalak megbántani, de nagyon rosszul esett az, hogy majdnem elzárva tartotok a külvilágtól. Ez nem én vagyok. Nem tudok a város és a nyüzsgés nélkül élni. De hiszen tudod. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, és megköszönni mindazt, amit értem tettél az elmúlt két hétben
- Nem csak te vitted túlzásba. Én is hibás voltam. Bocsánatkérés elfogadva remélem ez, viszont is igaz – nézett rám azokkal a nagy boci szemeivel.
- Hát persze – mosolyodtam el
- Amúgy meg szeretem játszani az ápolónő szerepet – erre mindketten elnevettük magunkat
- Viszont van valami, amit még megszeretnék beszélni veled – kezdtem – Vissza akarok menni az iskolába!
- Hiszen még azt mondta az orvos, hogy kell egy hét, amíg még teljesen rendbe jön a lábad.
- Tudom, de már jobban vagyok, és nem bírok itt lenni még egy napot – ledöbbenve nézett rám én meg kimondtam a valódi okot – unatkozom az istenért!
Nevetve felállt és megölelt, miközben két puszit nyomott az arcomra.
- Megbeszélem anyáddal a hazaszállítást, aztán szólók a mamádnak, hogy segítsen összepakolni a cuccaidat.
Meg sem bírtam szólalni. Végre otthon tölthetem az éjszakát, holnap meg elmehetek a gimibe. Ebben a nagy boldogság áradatban vártam azt a pillanatot, amikor kimondták, hogy anyám jön és indulhatok haza. Még érezhető volt bennem a betegség és a gyengeség, mert miután beültem a kocsiba, elbúcsúztam a nagyszüleimtől, majd elterültem az autó hátsó részében, a fejemet rátettem Leila lábaira, és álomba zuhantam.
Ui.: Kitty átnézte, talált benne hibát. Nem is keveset.:) Nah de a lényeg, hogy ki van javítva. Köszii, puszii a világ legjobb lektorának!!:D
2. fejezet: Álmok világában
Nem tudom mi történt velem, de rendkívül furcsa érzés volt. Képek jelentek meg előttem a saját múltamból. Kislánykori emlékek az apámmal, a barátaimmal, Leilaval átélt kalandok sora, Markkal töltött szép esték, a levél, amit a lemeztársaságtól kaptam. Az utolsó álmom egy fiúról szólt, akinek nem láttam az arcát, de velem volt, és védelmezett mindentől. És ekkor felébredtem. Meleg napsugár simogatta az arcom, kellemes illat járta át az orrom. Ismeretlen, mégis ismerős helyen voltam. Elfordítottam a fejem, és kezdett kirajzolódni előttem egy szoba körvonala. Egy hintaszék, hosszú szekrénysor, két fotel, kis asztalkával. A nagyszüleim háza. A zsalu lécei között szűrt fény járta át a teret.
- Hát felébredtél! – suttogta egy hang, ami közelről szinte már a fülem mellől jött.
- Mama?!
- Igen szívem én vagyok az, hogy érzed magad?
- Fáradtan, és fáj a fejem, meg a lábam.
- Ez természetes, hiszen eltört egy csont a lábszáradban és agyrázkódásod is van, de nem kell aggódnod, minden rendben lesz, csak pár hét, és úgy fogod érezni, mintha meg sem történt volna.
- Mi történt?
Elfordította a fejét és nagy levegőt vett.
- Behívom Leilát, ő mindent elmesél.
- Itt van ő is? - kérdeztem meglepetten
- Egy hadsereggel sem lehetne elküldeni innen – mosolyodott el – mindjárt jövök.
Kinyitotta az ajtót és kilépett a szobámból, egyedül hagyva engem és a magamat mardosó idegességgel. Mégis mi történhetett velem? Hogyan törött el a lábam? Miért fáj úgy a fejem? Nem volt időm tovább gondolkodni, mert besuhant egy alak.
- Szia! - köszönt barátnőm és lelkitámaszom
- Leila! Úgy örülök, hogy itt vagy velem, mondd el mi történt, miért nem emlékszem rá, miért vagyok így? - hadartam végig egy szuszra
- Lassan, egyszerre úgy se tudok válaszolni minden kérdésedre. Azért vagy így, mert Mark és te veszekedtetek, vagyis te bele akartál avatkozni abba, hogy ne verekedjen, és amilyen makacs és önfejű vagy...
Hallottam a hangját, de már nem olyan tisztán, már a múltban jártam, és újra végig életem a történteket. Két kérdésem viszont még megválaszolatlan maradt.
- Nyugtatót kaptam?
- Igen, ezért felejtettél el mindent.
- Miért nem otthon vagyok?
- Mark a házatok előtt várt rád, és ahogy ismerlek, nem akartál volna beszélni vele, meg hát ugye nem is tudtál volna az altató miatt. Anyáddal úgy döntöttünk, neked így lesz a legjobb. Itt senki nem találhat rád.
- Köszönöm
Ennyit tudtam még mondani, ugyanis az erős gyógyszerek hatására ismét álomba szenderültem.
Megint rámtörtek a régi emlékfoszlányok. Mindegyik az apámról szólt, ami nagyon nyomasztó érzés volt. Nem szoktam rá gondolni, szinte soha, mert kínzott az tudat, hogy elhagyott minket. Ebbe már - már beletörődve éltem, megszoktam, hogy hétvégi szülő lett. De a hétvégékből hónapok, majd évek lettek, és egyszer csak eljutottunk arra a szintre, amikor már nem sírtam miatta, és nem vártam rá, vagy a hívására. Lassan tizenkét éve nem láttam. Teljesen kimaradt az életemből, semmit nem tudott rólam, meg se ismerne, ha az utcán találkoznánk. Hiszen majdnem felnőtt lettem, tizenhét éves voltam a múlt hónapban. Nem tagadom néha pokolian fáj, hogy nem oszthatom meg egy apával az érzéseimet. Most viszont vele álmodtam.
Egy luxus villa udvarán ültem menyasszonyi ruhában, egy citromsárga csokorral a kezemben. Aznap volt az esküvőm, és boldognak kellett volna lennem, de nem voltam az. Félelemmel töltött el valami. Egy férfi közeledett felém, elegáns öltönyben, sárga rózsával a kabátján. Az apám.
- Nem kell megtenned, ugye tudod? - mondta és leült mellém
- De meg akarom tenni. Nála jobban senkit nem szeretek a világon, csak megijedtem. - suttogtam
- Mitől félsz csillagom?
- Ez... Túl hosszú és bonyolult, apa. Nem érted. Nem is szabad elmondanom, ez egyfajta Cullen titok. Nem is attól félek, hogy ez a titok hamarosan az én életemet is befolyásolni fogja, hanem a jövőtől rettegek.
- Nem értelek Stella. Nem tudlak követni.
- Még csak most hozott újra össze minket a sors, és nem szeretnélek elveszíteni. - feleltem
- De ez nem fog megtörténni, nem is értem, hogy jutott ez az eszedbe - hitetlenkedett
- Mondtam már, nem érted, ez egy másik világ...
És ebben a pillanatban felriadtam. Nehezen vettem a levegőt és folyt rólam a víz. Uhh... Micsoda álom, olyan valóságos volt. Jaj de hát már hogy lehetne valóságos, nem megyek se férjhez, sem pedig az apámmal nincs ilyen jó viszonyom. Próbáltam visszaemlékezni arra, mit mondtam, kinek a titkát kell megőriznem. De nem ment, nem emlékeztem rá. Mindegy. Biztosan a sok gyógyszer hatására álmodok ennyi minden idiótaságot össze. Igyekszem majd gyorsan elfelejteni. Így is lett. Ezek után a hétköznapjaim óriási sebességgel teltek, egyik nap jött a másik után. Nem volt sok teendőm, mert Leila és a nagyszüleim minden kívánságomat lesték. Anyám nem tudott velem lenni, ezért barátnőm eldöntötte, ő fog vigyázni rám. Győzködtem, hogy felesleges, neki tanulnia kéne és próbálni a csapattal, az én feladatomat végezni. De mit ér az én szavam. A nagy semmit. Leila makacs, mint az öszvér, amit egyszer a fejébe vesz, azt nem lehet kitörölni onnan.
Már a második hete lábadoztam, az agyrázkódásom elmúlt. Az orvosom azt mondta, erős vagyok, és hamar gyógyulok, ez pedig azt jelentette, a lábamról is lekerülhet a gipsz. Azt pedig már tényleg kibírom fél lábon. Az én „személyi ápolóm” azt is megengedte, hogy kimerészkedjek az udvarra. Imádtam ezt a helyet. A majdnem egy hektáros területet csupa – csupa virágerdő borította. Nagyszüleim lassan öt éve költöztek ki a városból ebbe a gyönyörű paradicsomba. Szerették a mozgalmas életet, de azt mondták ezt már semmilyen nagy városért nem cserélnék el. Amúgy meg ha visszahúzná a szívük, akkor is csak pár kilométert kéne megtenniük a nyüzsgő embertömeg látványáért. Ahogyan sétálgattam Leilaval az oldalamon, elgondolkoztam. Valami nem stimmelt. Valami hiányzott. Túl nyugodt és csendes volt minden.
- Leila! – szólítottam őt
- Fáj valamid? Rosszul vagy?
- Nem, dehogyis. Csak az a baj, hogy… - és ekkor rájöttem
- Mi a baj?
- Hol van a telefonom? Miért nem találom? Miért nem hív senki?
- Hát az első nap nagyon sokszor csengett, és Mark is rengetegszer hívott és…
- Leila Ryan! Hova tetted a mobilomat?
- Nem kell aggódnod, nem vettem el, csak biztos helyen van.
- Jó, akkor megkérdezem még egyszer. Hova tetted a mobilomat?
- Nem kell hisztizni. Bent van a szobádba, kikapcsolva, az egyik fiókban.
Megfordítottam magam a mankóval és elindultam a házba. Ilyen mérges már nagyon régen nem voltam. Még hogy nem kell hisztizni. Elrakta a telefonomat, azt a tárgyat, ami nélkül egy nagy nulla vagyok. Miért nem vettem eddig észre?! Amilyen gyors tempóban tudtam menni ezzel a vacakkal, annyira próbáltam sietni, de persze utolért.
- Stella, Stella! Várj már meg. Segítek.
- Nem kell a segítséged! Eleget tettél már így is.
- Miért kapod fel a vizet egy ilyen kis dolog miatt?
- Kis dolog miatt? – azt hittem, hogy ebben a pillanatban lekeverek neki egy pofont, csakhogy térjen már észhez. - Ez nem „kis” dolog. Ha már nem lehetek otthon, és te sem vagy hajlandó iskolába járni, akkor legalább had kommunikáljak a többiekkel. Próbálniuk, gyakorolniuk kéne. Én meg nem vagyok ott, de ez még semmi, ezt még elviselem, na de még nem is beszélhetek velük?
- Két héten keresztül egyszer sem kérdezted meg, hogy miért nem hívnak, vagy miért nem találod a telefonod. Most amikor napokon belül hazamész, elkezdesz velem vitatkozni.
Megértettem, részben igaza volt. Na de mégis. Ehhez tényleg semmi joga. Szeretem őt, meg nagyon jól esik az, hogy velem van, tudom jól én is ezt tenném, ha vele történne valami. De ami sok az sok. Feldúltan löktem be a szobám ajtaját, és elkezdtem kotorászni a fiókokban, amíg végre megtaláltam amit kerestem. Leültem az ágyam szélére, miközben bekapcsoltam a készüléket. Ötvenhat nem fogadott hívás, harmincnyolc sms, hét hangposta üzenet várt engem. Akik kerestek azok részben osztálytársak, Mark, Helen az énektanárom, az igazgatónő és egypár ismeretlen szám. Meghatódva olvastam az üzeneteket és hallgattam a hangpostát. Mindenki aggódott miattam, hiányoltak és megijedve kérdezgették azt, hogy miért nem veszem fel. Mark kivételével visszahívtam a barátaimat, szeretett tanáraimat. Beletelt vagy másfél órába mire végeztem. Meglepődve vettem észre, Leila nem jött utánam. Bűntudatom támadt miatta, ezért gyorsan felpattantam és elindultam megkeresni. A konyhában üldögélt és unottan lapozgatott egy újságot.
- Leila, figyelj – kezdtem – én nem akartalak megbántani, de nagyon rosszul esett az, hogy majdnem elzárva tartotok a külvilágtól. Ez nem én vagyok. Nem tudok a város és a nyüzsgés nélkül élni. De hiszen tudod. Szeretnék bocsánatot kérni tőled, és megköszönni mindazt, amit értem tettél az elmúlt két hétben
- Nem csak te vitted túlzásba. Én is hibás voltam. Bocsánatkérés elfogadva remélem ez, viszont is igaz – nézett rám azokkal a nagy boci szemeivel.
- Hát persze – mosolyodtam el
- Amúgy meg szeretem játszani az ápolónő szerepet – erre mindketten elnevettük magunkat
- Viszont van valami, amit még megszeretnék beszélni veled – kezdtem – Vissza akarok menni az iskolába!
- Hiszen még azt mondta az orvos, hogy kell egy hét, amíg még teljesen rendbe jön a lábad.
- Tudom, de már jobban vagyok, és nem bírok itt lenni még egy napot – ledöbbenve nézett rám én meg kimondtam a valódi okot – unatkozom az istenért!
Nevetve felállt és megölelt, miközben két puszit nyomott az arcomra.
- Megbeszélem anyáddal a hazaszállítást, aztán szólók a mamádnak, hogy segítsen összepakolni a cuccaidat.
Meg sem bírtam szólalni. Végre otthon tölthetem az éjszakát, holnap meg elmehetek a gimibe. Ebben a nagy boldogság áradatban vártam azt a pillanatot, amikor kimondták, hogy anyám jön és indulhatok haza. Még érezhető volt bennem a betegség és a gyengeség, mert miután beültem a kocsiba, elbúcsúztam a nagyszüleimtől, majd elterültem az autó hátsó részében, a fejemet rátettem Leila lábaira, és álomba zuhantam.
2010. június 22., kedd
Agysorvaztás, avagy, ha irodalom órán feadatot kapunk...
Sziia mindenki!!
Bocsi a fejezet késéséért, de igyekszem. Nem igazán volt rá időm az elmúlt hetekben, ballagás, évvégi mizériák. De itt vagyok, élek és írom már a fejezetet. Egyelőre annyit, hogy itt van egy munkám vagyis munkánk Tomkával (a fejléc készítőjével), amit irodalom órán kreáltunk. Jó mulatást hozzá. Pár nap és jön a fejezet. :) Puszii by Kolett
Megfagyott tücsök holttestére bukkantak a Kamillás ösvényen
Tegnap délután, egy megfagyott tücsköt találtak a Kamillás ösvényen. A halál okát már tudjuk, mert az összes hangya rendőrt a vizsgálatra küldtek. Tehát, a fagyás oka a túlzott fagylalt és jégkrém túladagolás. Megállapították, hogy az új Magnum Goldot használta az öngyilkosságra. Ezt a fajta jégkrémet veszélyes kábítószerré nyilvánították, az ilyen esetek elkerülése miatt. Fontos még, hogy csupán egy Magnum Gold is elég a halálhoz, egy ilyen kicsi állat méreteihez. Később felboncolták, és a testrészeinek darabjait megették a giliszták. Vagyonát az ügyön dolgozó hangya rendőrök fizetésére és nyaralására fordították. Ganajtúró polgármesterúr nyilatkozta:
- Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Az eset rendkívüli, remélem, még sokszor előfordul még. Habár én a dupla csokis Magnumot szeretem. De a főfejes szarok sosem fognak meghalni. Én sem. Ezen kívül az ilyen esetekből bejövő pénzből fizetjük a faluban dolgozó csótányok fizetését. Tehát hasznos a halál. Köszönöm a riportot, remélem, nem kell fizetni érte. És ne rakd fel a youtubera!
A riport nagy botrányt keltett, és a polgármestert meggyilkolták. De ez már egy másik történet…
-----------------------------------
A harmadik világháború idején játszódik történetünk, a Titánok harca alatt. Kleopátra és Caesar éppen Egyiptomban papás-mamásat játszottak, amikor hirtelen megjelent előttük Ozzy Osborne. Isteni igét mondott rájuk, azzal eltűnt, rengeteg véres fehér galambot hagyva maga után. Kleo s Cézy még egy ideig némán bámultak a semmibe, amikor is Róma császára utasította szolgáit, hogy süssék meg a madarakat. Szép kis hashajtó… Amúgy ennek nem sok köze van a történethez, de azért leírom…
Pár óra múlva, Kleo kiszaladt a harcoló férfiak közé, akik lassított felvételben, rasszistát megszégyenítő ügyességgel, Mátrix színvonalon írtották az ellenséget. Felmászott egy pici kőre, és márkás bundakabátját – a New Yorker címke befeszített – széttárva, mutogatós bácsi módjára buzdította az embereket.
Ezek után nem is csoda, hogy Egyiptom veszített. Szegény fáraó is holtan feküdt a csatatéren, márkás bundakabátja véres lett. Hirtelen Cézy tűnt fel az avarból, egy mókussal a fején. Meglátta drága szerelmét, majd könnyek közt odafutott (közben egyszer orra bukott, feje találkozott egy cuki kis SÜNel) hozzá, és leborult mellé.
- Ó, drága Kleo! Összevérezted a bundakabátomat! – ordított egyet a férfi, majd egy jó nagy rúgással a palotába repítette szerencsétlen nőt. Ő is utána futott, megkereste szerelmét, majd egy nagy röhögéssel kiterült. Mögötte feltűnt a Terminátor, Arnold Schwarzenegger szerepében, aki pajzán vigyorral nézett a halott párra.
- Náoszt, vótá’ fenn a szigeten, köcsög?
Ezzel véget is ért történetünk. Ez az igazság. Szóról-szóra. Kleopátra, Egyiptom fáraója, és Caesar, Róma császára, így haltak meg. Mindketten. Narrátor szerepében Győzike, kicsiny hazánk legjobb roma rappere. Mindenkit zaklasson álmában a Vizipók!
Bocsi a fejezet késéséért, de igyekszem. Nem igazán volt rá időm az elmúlt hetekben, ballagás, évvégi mizériák. De itt vagyok, élek és írom már a fejezetet. Egyelőre annyit, hogy itt van egy munkám vagyis munkánk Tomkával (a fejléc készítőjével), amit irodalom órán kreáltunk. Jó mulatást hozzá. Pár nap és jön a fejezet. :) Puszii by Kolett
Megfagyott tücsök holttestére bukkantak a Kamillás ösvényen
Tegnap délután, egy megfagyott tücsköt találtak a Kamillás ösvényen. A halál okát már tudjuk, mert az összes hangya rendőrt a vizsgálatra küldtek. Tehát, a fagyás oka a túlzott fagylalt és jégkrém túladagolás. Megállapították, hogy az új Magnum Goldot használta az öngyilkosságra. Ezt a fajta jégkrémet veszélyes kábítószerré nyilvánították, az ilyen esetek elkerülése miatt. Fontos még, hogy csupán egy Magnum Gold is elég a halálhoz, egy ilyen kicsi állat méreteihez. Később felboncolták, és a testrészeinek darabjait megették a giliszták. Vagyonát az ügyön dolgozó hangya rendőrök fizetésére és nyaralására fordították. Ganajtúró polgármesterúr nyilatkozta:
- Elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Az eset rendkívüli, remélem, még sokszor előfordul még. Habár én a dupla csokis Magnumot szeretem. De a főfejes szarok sosem fognak meghalni. Én sem. Ezen kívül az ilyen esetekből bejövő pénzből fizetjük a faluban dolgozó csótányok fizetését. Tehát hasznos a halál. Köszönöm a riportot, remélem, nem kell fizetni érte. És ne rakd fel a youtubera!
A riport nagy botrányt keltett, és a polgármestert meggyilkolták. De ez már egy másik történet…
-----------------------------------
A harmadik világháború idején játszódik történetünk, a Titánok harca alatt. Kleopátra és Caesar éppen Egyiptomban papás-mamásat játszottak, amikor hirtelen megjelent előttük Ozzy Osborne. Isteni igét mondott rájuk, azzal eltűnt, rengeteg véres fehér galambot hagyva maga után. Kleo s Cézy még egy ideig némán bámultak a semmibe, amikor is Róma császára utasította szolgáit, hogy süssék meg a madarakat. Szép kis hashajtó… Amúgy ennek nem sok köze van a történethez, de azért leírom…
Pár óra múlva, Kleo kiszaladt a harcoló férfiak közé, akik lassított felvételben, rasszistát megszégyenítő ügyességgel, Mátrix színvonalon írtották az ellenséget. Felmászott egy pici kőre, és márkás bundakabátját – a New Yorker címke befeszített – széttárva, mutogatós bácsi módjára buzdította az embereket.
Ezek után nem is csoda, hogy Egyiptom veszített. Szegény fáraó is holtan feküdt a csatatéren, márkás bundakabátja véres lett. Hirtelen Cézy tűnt fel az avarból, egy mókussal a fején. Meglátta drága szerelmét, majd könnyek közt odafutott (közben egyszer orra bukott, feje találkozott egy cuki kis SÜNel) hozzá, és leborult mellé.
- Ó, drága Kleo! Összevérezted a bundakabátomat! – ordított egyet a férfi, majd egy jó nagy rúgással a palotába repítette szerencsétlen nőt. Ő is utána futott, megkereste szerelmét, majd egy nagy röhögéssel kiterült. Mögötte feltűnt a Terminátor, Arnold Schwarzenegger szerepében, aki pajzán vigyorral nézett a halott párra.
- Náoszt, vótá’ fenn a szigeten, köcsög?
Ezzel véget is ért történetünk. Ez az igazság. Szóról-szóra. Kleopátra, Egyiptom fáraója, és Caesar, Róma császára, így haltak meg. Mindketten. Narrátor szerepében Győzike, kicsiny hazánk legjobb roma rappere. Mindenkit zaklasson álmában a Vizipók!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)
