3. fejezet: Visszatérés a trónra

Sziia sziia mindenki!
Bocsánat amiért nem raktam fel az új fejezetet, de elment a netem, most se otthonról jelentkezem. Itt az új feji komikat kérek mindenkitől aki olvassa. Fáradtan, mérgesen, a netre várva, reménykedem, hogy tetszeni fog mindenkinek. Puszcsii mindenkinek, jó olvasást. by Kolett

3. fejezet: Visszatérés a trónra

Miután hazaérkeztem, Leila és anya kisegítettek a kocsiból, és bepakolták a holmijaimat. Kellemesen éreztem magam újra itthon, a megszokott környezetemben. Még mindig gyenge voltam, ezért ledobtam magam a kanapéra, hogy újból elalhassak, de „gondozóim” nem hagyták az álomba szenderülést. Már kezdtem megszokni Leila kapitányos viselkedését, és parancsára lefürödtem, elrendeztem az esti teendőimet, aztán a saját ágyamban fekve beszélgettem vele.

- Most már menj haza – mondtam – eleget segítettél, és te sem voltál otthon már mióta.

- De biztos ne maradjak ma éjszakára?

- Sok volt ám az a két hét, és nem bírlak tovább elviselni – nevettem

- Rendben, elmegyek – egyezett bele

- Nem azért mondtam, ugye tudod? – kérdeztem, egy cseppnyi lelkiismeret furdalással

- Persze, tudom

- Akkor jó, és holnaptól újra én leszek a főnök!

- Ohh… Kár, hogy csak eddig élvezhettem a vezetést – vigyorgott - egész jó dolog.

- Szerinted miért én csinálom?

Ezen mindketten nevettünk, aztán ő elment, engem meg elnyomott az álom. Amióta kiürült a szervezetemből a sok gyógyszer, és nyugtató, azóta nem voltak olyan élethű látomásaim, aminek nagyon örültem. Reggel anya korán ébresztett, hogy el tudjak készülni. Zebracsíkos ruhát húztam, egy kényelmes papuccsal, a hajamat a vállamra engedve hagytam. Finom reggeli, és az elengedhetetlen kávé után elindultunk. Felvettük Leilát, és együtt mentünk kocsival. Amikor már az iskola bejáratánál álltunk, barátnőm (aki visszatért udvarhölgyi viselkedéséhez, és hagyott újra engem uralkodni) megkérdezte:

- Nem félsz, Stella?

- Hát, egy kicsit. Talán. De te itt vagy velem, és semmi baj nem lesz – mosolyogtam

- Az biztos. Amíg engem látsz, nincs veszély!

- Tegnap este felhívott az igazgatónő, és azt mondta, először hozzá menjünk be az irodába, mert valami fontosat akar megbeszélni velünk, tehát odavezessen az első utunk.

- Rendben. Akkor irány a tanári.

Belekaroltam, és mivel már járógipszem volt, ezért viszonylag könnyen haladtunk. Óriási bogár napszemüvegem mögé bújva rejtőzködtem, de mindhiába. Amint beértünk a kapun, és megláttak, felénk rohant a kíváncsi tömeg.

- Stella, Stella!

- Visszatértél?

- Hogy vagy?

Ezek a kérdések záporozták a fejemet. Pánikba estem, és szorosabban öleltem Leila védelmező karjait. Próbáltam belesuttogni a fülébe:

- Vigyél innen… Most!

- Azonnal szívem. Helyet, helyet. Menjetek már arrébb.

Leila kiáltása tőrként zuhant a diákok rengetegébe, és végül elengedtek minket. Ahogyan végre sikerült beérnünk, egy ismeretlen lányt vettem észre. Barna, rövid haja volt, alacsony vékony termetű, és mit ne mondjak volt benne valami manószerű. Együttérzően rám mosolygott, amiben érzetem a sajnálatát. Minden lányt és fiút ismertem a gimiben, de őt nem, ami meglepett. Nem tudtam tovább gondolkodni, mert odaértünk az igazgatói iroda elé.

- Stella! Úgy örülök, hogy látlak. Hogy érzed magad? – kérdezte Mrs. Burrows az igazgatónő

- Köszönöm jól. Most már végre itt lehetek, így tényleg rendben vagyok – mondtam az igazat

- Gyertek lányok, valami fontosat kell megbeszélnünk

Bekísért minket a pici irodába, ahol már várt rám a megszokott helység varázsa. A falon érmék, és különböző helyezések díjai szerepeltek. Minden tánc, ének verseny, első, vagy második kitüntetései sorakoztak. Fantasztikus volt látni újra, Leila, a barátaim, osztálytársaim, ifjú tanítványaim, és jómagam kupáit. Liverpool legjelentősebb gimnáziuma volt a miénk. Középiskolánk a művészetekkel foglalkozott, mint például a zene, tánc, színészet és sok más csodálatos dolog. Kislánykoromban tanultam zongorázni és balettozni, de mindezek nem foglalkoztattak annyira. Engem inkább a latin táncok, a gitározás, és az éneklés nyűgözött le.

- Üljetek le! – szólalt meg az igazgató, és ezzel kiszakított a gondolatmenetemből

Leila lesegítette a táskámat a hátamról, és óvatosan lehuppantam a puha kartámlák közé. Mrs. Burrows is helyet foglalt a bőr székében, és folytatta a megkezdett beszélgetést.

- Emlékszel, amikor megkaptad a lemezszerződést? Akkor azt mondta nektek Helen, hogy jönni fognak új diákok – bólintottam – nos, másfél hónapról volt szó az érkezésükig, de előbb jöttek. Pontosabban már a múlt héten. Az első napon bent voltak a szüleik is, és kerestek téged, hogy megbeszéljenek veled valamit. El kellett mondanom nekik azt, hogy miért nem vagy itt, amikor számítottak rád.

- Mrs. Burrows, úgy egyeztünk meg, nem kerül nyilvánosságra a dolog – szólt közbe Leila

- Igen, igen. Tudom. Rajtuk kívül senki külsős nem tudja, csak az iskola.

- Remélem, mert ha kiderül, akkor abból botrány lesz.

- Bennük meg lehet bízni. Most pedig folytatnám. Akartalak hívni Stella, hogy megérdeklődjem mikor jössz, de nem tudtalak elérni. Mindegy is, ne ezen gondolkodjunk.

Szóval, akit láttam reggel lány, azt tényleg nem ismertem. Ő lehetett az egyikük.

- Akkor nekem az a dolgom most, amit már múlt héten meg kellett volna tennem, csak nem voltam itt. Próbára hívom őket, ott meg megnézem a tánc, és ének tudásukat. Talán sikerül felzárkózniuk.

- Persze, hogy sikerül. Még csak október közepén járunk. Apropó, a Halloween partit el is felejtettem mondani. A bizottság elkezdte szervezni. A bálkirálynő természetesen te leszel. Keresd meg ma a megbízottakat, és beszéld meg velük a teendőket. Örülök, hogy visszatértél, hiányoztál a pörgésből.

- Köszönöm az információkat.

Ekkor megszólalt, a számomra oly régen hallott csengőszó.

- Csak ezeket szerettem volna mondani, nehogy váratlanul érjen a dolog. Most pedig menjetek vár benneteket az első óra.

Felálltunk, és elindultunk kifelé. A hátsó folyosót választottuk, hogy legalább addig ne vegyen körül a tömeg. A lépcsőzés eléggé kifárasztott, mivel a második emeletre kellett fel vergődnünk. Már bent volt az osztály, amikor megérkeztünk.

- Készen állsz? – kérdezte Leila, az ajtóban megtorpanva

- Hogy nézek ki? – kérdésre kérdés, ez ám az én formám

- Csodálatos vagy, mint mindig, le fogod nyűgözni őket.

Még gyorsan belepillantottam a púderes tükrömbe, és be kell vallanom, tényleg jól néztem ki. Közép szőke, vállig érő egyenes hajam, gyönyörűen omlott a vállamra. A ruhám, sminkem kifogástalan, az arcom kipihent. Jót tett nekem a kényszer szünet.

- Akkor mehetünk – közöltem

Lenyomtam a kilincset, és lassan besétáltunk. A fejemet lehajtottam, hogy el ne essek a küszöbnél. Barátnőm védelmező támaszt nyújtott, amitől kissé elmúlt az idegességem.

- Stella, Leila! Sziasztok! – köszöntöttek a többiek

Felemeltem a pillantásom, és megláttam a barátaimat, amint nagy boldogság közt szólítgatnak. Az osztályfőnököm lépett hozzánk, és megölelt.

- Végre visszatértetek. Olyan üres volt nélkületek minden. Meggyógyultál?

- Az agyrázkódása hamar elmúlt, mert nem volt súlyos. A lába már nem ilyen könnyű dolog, de most kapott járógipszet, így már csak két hét – válaszolt helyettem Leila, ami igencsak jól esett a pillanatnyi zavaromban.

- Igen. Minden rendben – helyeseltem én is

- Ennek igazán örülök. A leckét, meg a fontosabb dolgokat kérjétek majd el. A szünetben ismerkedjetek meg az új diákjainkkal. Most pedig üljetek le.

Leila átsegített a padok között, ámde hirtelen megtorpantam. Megláttam azt a bizonyos lányt, aki sajnálkozva rám mosolygott. Mellette egy hosszú szőke hajú csaj ült. Most is mosolyogtak. Mögöttük három fiú foglalt helyet. Mit ne mondjak, nagyon jól néztek ki. Nem tudtam tovább szemlélni őket, mert kezdett feltűnő lenni a bámulásom, ezért gyorsan elindultam. Kimondhatatlan érzés volt újra a helyemen ülni. Még Fiona jelenléte sem frusztrált annyira, mint máskor. Egy dologra viszont csak most lettem figyelmes. Egy kék szempár fürkészett egyfolytába. Mark. Akit régen még az életemnél is jobban szerettem. De sok volt. Végleg vége. Az elmúlt napokban sokat gondolkoztam, és beláttam, ez így nem mehet tovább. Már akkor szakítanom kellett volna vele, amikor volt az a bizonyos rendőrségi ügye. Még az előző tanévben történt, egy discoban. Ő, és Peter távoztak a buliból. Pár óra elteltével megszólalt a telefonom, Mark anyja volt az. Elmondott mindennek, ami csak az eszébe jutott. Mire megértettem mi történt, már rohantunk a rendőrségre. Kiderült a fiúk részegen elloptak, és összetörtek egy kocsit. Óriási botrány lehetett volna belőle, de szerencséje van, mivel a befolyásos szülei elrendezték a dolgot. Megbocsátottam neki, és az anyjának is – mert kiderült, ő azt gondolta, én rángattam bele a kicsi fiacskáját a balhéba. Mark azzal érvelt, nem lesz több ilyen, csak adjak neki és első, és utolsó esélyt. Amilyen naiv voltam hittem neki. Istenem de megbántam. Ha akkor nemet mondok neki, akkor most nem lennék ilyen állapotban sem érzelmileg, sem pedig fizikailag.

Annyira elgondolkodtam, hogy észre sem vettem mennyire elrepült az idő. Kicsengettek. Az osztálytársaim ömlöttek felém minden oldalról. Egy ismerős hang azonban kitűnt a többi közül. Bárhol felismerném.

- Beszélhetnénk?