4. fejezet: Megbocsátani, és új életet kezdeni

Sziia sziia mindenki!!
Megírtam már a 6. fejezetet is. Haladok. Kitty át is nézte őket, nem talált benne hibát. Remélem a történet tetszik mindenkinek. Ha minden jól megy pár nap és lesz új is. Beszéltem Tomkával, szeretnék új fejlécet is, szóval hamarosan változás várható. Komit kérek mindenkitől aki olvassa, mert nagyon jól esne a tanácsotok, legyen az akár csak pár sor. Nem is húzom az időt, jöjjön az újabb fejezet. Jó olvasást. Puszcsii. by Kolett

4. fejezet: Megbocsátani, és új életet kezdeni

- Mark. Persze – feleltem gyorsan
Felálltam, és lassan elindultam a kijárat felé.
- Valami csendes helyre menjünk, ahol meg tudunk beszélni mindent – mondta
Egy félreeső folyosóra sétáltam. Régen mindig ide bújtunk, ha kettesben akartunk lenni. Most egy citromfacsaró módra fájdult meg a szívem az emlékektől. Azonban a gondolataimat félbe szakította egy érdes hang. Mitől lehetett ilyen? Sírt mostanában? Áhh… Biztosan nem.
- Én… Nem tudom mi történt velem aznap. Rettenetesen mérges voltam, te meg közbe akartál avatkozni. Elvesztettem a fejem, amikor odaugrottál, és azután csak megtörtént a dolog. Annyira sajnálom. Nem akarlak elveszíteni. Szeretlek. Bocsáss meg, kérlek!
- Figyelj. Nagyon dühös voltam rád, de sokat agyaltam kettőnkön, és arra jutottam, hogy megbocsátok. Viszont ez nem változtat a dolgokon. Vége. Nem szeretnék tőled többet semmit. Nem akarok haraggal visszagondolni az együtt töltött hónapokra. Csak a szépet fogom nézni. A rosszat igyekszem majd kitörölni. Így nagyon szépen kérlek legyünk csak és kizárólag barátok – istenem, milyen nehéz is volt ezt kimondani
- Éreztem, hogy ez lesz a vége. De megpróbálom majd túltenni magam rajta. Barátság – fintorgott – Az is valami, vagyis több mint a semmi.
- Ahogy mondod. Nem szeretnék úgy dolgozni a jövőben, hogy nem bírunk meglenni egymás mellett.
- Ezt én sem szeretném. Nem is tudom, mit szokás ilyenkor mondani? Kívánom neked, hogy találd meg a boldogságot, egy másik fiú mellett.
- Köszönöm. És ne felejtsd, az életben a legnehezebb megbocsátani, és új életet kezdeni.
- Stella!
- Tessék?
- Nem szeretnék így elválni. Egy búcsúcsók?
Ezen egy kicsit meglepődtem, de hát semmi rossz nem lehet, ha még egyszer utoljára megcsókolom? Vagy igen? A fenébe is, csak egyet, egy utolsót. Közelebb hajoltam, a kezeimet a mellkasára helyeztem. Ő átkarolta a derekamat, és jobban magához húzott. Lehajtotta a fejét, becsukta a szemeit, és megcsókolt. Finom, lágy csók volt, igazi búcsúféle. Nehéz volt elszakadnom tőle, mert újra rám törtek a régi emlékek. Az első randi, első csók, első együttlét, az első csalódás, a megbocsátás, az édes kibékülés, a két héttel ezelőtti incidensünk. Ekkor döbbentem rá, nem szabad meggondolnom magam. Erős vagyok, tudok szakítani vele. Nem lágyulhat el a szívem. Belenéztem a szemeibe, és láttam a vágyakozást arra, hogy együtt maradjunk. Feleszméltem, és rájöttem, én szorítom még mindig magamhoz már egy jó ideje. Elléptem mellőle, a szavakat kerestem.
- Még mindig jól csókolsz – ezt bírtam csak kinyögni. Már megint milyen szánalmas vagyok. Szakítani készülök vele, erre megint összejövünk?
- Csak nem élvezted?
- Hát, elvégre is szerettelek, vagy szeretlek még? Ezt nem tudom. Most viszont tényleg mennem kell.
- Végleg, vagy csak kis időre?
- Majd tájékoztatlak – mosolyogtam cinkosan. Már nem voltam olyan biztos a dolgomban.
- Várok rád. Ha kell örökké.
- Az örökké hosszú idő, Mark. Lehet, hogy addigra elfelejtesz.
- Téged? Soha.
Ekkor közeledő lépteket hallottam. Leila. Biztosan engem keres, elég régen elmentem már.
- Stella! Mit csinálsz már ennyi ideig? Gyere.
- Megyek – mondtam neki – Majd akkor még beszélünk – fordultam Markhoz
- Mint mondtam, várni fogok – elfordult és elment, engem egyedül hagyva Leila rosszalló pillantásával
- Nem szakítottál vele, igaz?
- Makacs lélek vagyok – vontam meg a vállamat egy ravasz vigyorral az arcomon – na, de most menjünk, meg akarom ismerni az újoncokat.
- Csak három szót mondok Stella. Nem vagy normális.
- Az élet izgalmakkal jár. Te megismerted már az újakat? Milyenek? Kedvesek?
- Igen, bemutatkoztunk egymásnak, de ennél többet nem beszéltem velük.
Amikor leértünk, óriási meglepetés fogadott. Az egész iskola várt rám. Az aula végében lévő színpadon Miranda Johnson, az osztályfőnököm állt, egy nagy csokor virággal a kezében.
- Te ezt tudtad? – kérdeztem Leilát, bár a választ már én is ismertem a szívem mélyén
- Persze! Az én feladatom volt lehozni téged – mosolygott
Elindultunk, majd felkísért a lépcsőn. Szerencsémre mellettem maradt, és fogta a kezem.
- Szeretném még egyszer elmondani, mennyire hiányoztál nekünk. Köszöntünk újra itt – mondta Mrs. Johnson, és átadta a virágot, én meg odaléptem a mikrofonhoz.
- Köszönöm mindenkinek. Nem is tudom szavakba foglalni, milyen jólesik ez a gesztus – érzetem amint könny szökik a szemembe, és elcsuklik a hangom - örülök, hogy újra itt lehetek veletek. Ti is hiányoztatok nekem – ezt már sírva mondtam ki. Leila vállára borulva zokogtam.
- Nyugodj meg. Énekelned kell.
- Tudom – gyorsan megtöröltem a szemem, összeszedtem magam. A csokrot lepasszoltam neki. Adrenalin száguldott az ereimben. Végre visszatértem.
- Akkor egy pörgős számot – szóltam a mikrofonba – de nektek kell táncolni, nekem még nem megy – nevettem
Odafordultam Federicohoz, a DJ-hez, belesúgtam a fülébe a dal címét. Bólintott, én meg meghallottam az ismerős kezdést. Leültem a székbe, amit nekem készítettek ki. Rákezdtem az első dallamokra. Felsikoltott a tömeg. Ez volt a kedvencük. Kicsit remegve, de elindítottam a refrént. Ahogy telt az idő éreztem, egyre inkább belejövök. Megláttam az öt új diákot, akik elismerően mosolyogtam rám. Szerettem a színpadon lenni, nemcsak azért, mert szerepelhettem, azt csinálhattam amit akartam, hanem jó érzés látni a lelkes tanulókat, rajongókat. Innen fentről megcsodálhattam mindenkit, szemügyre vehettem az iskolát. Most is ezt tettem. Mark az első sorban ácsorgott, és szerelmes pillantásokkal próbált kedveskedni. Fiona kicsit hátrébb állt. Mindig is profin takarta, hogy tetszenek neki az előadásaim. Pedig így volt. Egyszer meg is kérdeztem tőle, akar-e csatlakozni a csapathoz. Azt válaszolta, nem ereszkedik le ilyen szintre. Hát jól van. Nem erőszak a palacsintaevés.
Most csak egy számot énekeltem, de jól esett.
- El is felejtettem milyen jó közönség vagytok – mondtam – Köszönöm a figyelmet – elfordultam, azonban még eszembe jutott valami – Jaj, majdnem kiment a fejemből, háromkor próba – erre akkorát sikított a tömeg, hogy elnevettem magam
- Fantasztikus voltál, Stella. De rád is rád fér a gyakorlás – mondta Luke, az egyik barátom, amikor lesegített
- Luke! Nem szégyelled magad?! Velem beszélsz, nem pedig Fionával! – mosolyogtam
- Bocs úrnőm – szélesebbre húzta a vigyorát – Pukedlizzek?
- Ne csináld! – ezzel megöleltem – Hiányoztál!
- Te is csajszi. Na, most már menjél, valakik már várnak rád – suttogta a fülembe
Megfordultam, és megláttam az érkezőket. Öt gyönyörű arany szempár nézett rám várakozva.
Olyan erős érzések törtek a felszínemre, hogy megijedtem saját magamtól, és hátraléptem egy kicsit. Meglepettség, félelem, kíváncsiság, boldogság, szenvedély. Biztos valami világfájdalmas képet vághattam, mert féltő hangon megszólalt a „manólány”.
- Ne haragudj, nem akartunk megrémíteni – mondta
- Nem. Semmi baj. Úgy értem… Uhh… Bocs – életemben először nem találtam szavakat. Hogy lehetek ekkora lúzer, az új diákok előtt égetem le magam, de még mennyire. A bronzbarna hajú fiú halványan elmosolyodott, mintha csak megérezte volna, mit gondolok. Nem, ezt nem hagyom. Az én iskolámban nem fognak engem megalázni. – A nevem Stella Hearstuff. Gondolom, ezt tudjátok. Sajnálom, hogy nem lehettem itt az érkezéseteknél.
- Ugyan. Megértjük. Engem Alicenek hívnak. Alice Cullen. – szólt a barnahajú „manólány”
- Rosalie vagyok. Örülök annak, hogy végre megismerhetlek – fordult felém a tündér királylánynak kinéző csaj. Tisztára úgy érzem magam, mint egy mesében.
- Jasper – köszönt a szőke hajú fiú
- Emmett. És szívből örvendek – azta, leeset az állam, amikor rápillantottam. Nála jobb pasi nem igazán szaladgál az utcán.
- Edward vagyok – szólt végül a bronzbarna hajú srác
- Szuper – szóltam – ha már ilyen jól megismerkedtünk, akkor mondom, a délutáni próba rátok is vonatkozik. Várlak titeket, és… - ajjaj, megszédültem. Uram isten, mindjárt összeesem. Mi van velem, eddig semmit bajom nem volt. – Leila – még sikerült kimondanom barátnőm nevét.
- Stella. Mi történt?
- Szédülök. Menjünk ki a levegőre. Most… - alig kaptam friss oxigént. Mi történhetett velem?
- Luke! Gyere gyorsan, fogd meg. Mindjárt összeesik – sopánkodott Leila
Pörgött körülöttem a világ, úgy, mint egy ördöghinta. Alicék alakja összefolyt előttem. A fejemhez kaptam, hátha akkor elmúlik, de hiába. Éreztem, amint kicsúszik alólam a föld. Ekkor egy hideg kar nyúlt a térdem, és a karom alá. Felemelt, majd újra letett. Gondolom a padokra.
- Nincsen semmi baj. Lélegezz mélyeket. Hozzatok neki egy kis vizet, és valami nagyon cukrosat. Leesett a vércukra – mondta megmentőm, de azonosítani nem tudtam.
- Tessék, itt vannak – hallottam Leila aggódó hangját
- Tartom, hogy tudjon inni. Te emeld a szájához. Mikor evett utoljára?
- Valószínűleg még nem evett ma. Nem szokott reggelizni. Valamikor most kéne ennie.
- Akkor ez lesz a probléma.
Megéreztem a víz kellemes ízét. Úgy kaptam a palack után, mintha az életem múlna rajta. Máris jobban éreztem magam.
- Most add neki a csokit – adta a parancsokat az a fiú, aki a karjaiban tartott
Leila a számhoz tette az édességet. Biztosan Luketól szerezte, mert förtelmes íze volt. Azonnal el is fordítottam a fejem.
- Én ezt meg nem eszem – hisztiztem – vidd innen!
- Na ide figyelj Stella Hearstuff, megeszed ezt a szart, mert ha kell, lenyomom a torkodon, de én többet nem viszlek a sürgősségire.
Még egyszer megpróbálkozott, már nem olyan finoman, mint az előbb. Beleharaptam, megrágtam, és lenyeltem. Pff… Iszonyat.
- Jól van, ennyi elég lesz – mondta a mini mentőm
Felemeltem a fejem, és már tisztán láttam. Edward volt az.